Vadászni ott lehet, ahol van vad, és akkor, amikor van vad. Ez az alapállás. Persze a vadászat a vadfajok populációinak jelenlétét, megőrzését és fenntartható hasznosítását kell hogy feltétezze. A vadakat zsákmányolható állatfajként az ökológiai rendszer elemeinek tekintjük, így a környezet akkor működik jól, ha fajokban gazdag, és a fajok között dinamikus egyensúly van. Ez a dinamika azt jelenti, hogy az egyes állatfajok belső jellemzői, azaz állomány nagysága, az azon belüli kor- és ivari viszonyok, az egyedek szaporodási képessége, stb., valamint a különféle fajok egymáshoz való viszonya hogyan alakul.
A vadászat ellen ágálók általában nem veszik figyelembe, hogy egy adott területnek mekkora eltartóképessége van, azaz mekkora állatállományt tud fenntartani. Amíg egy populáció egyedszáma ez alatt az eltartóképesség alatt van, addig az egyedszám nő, ám amint az eltartóképesség fölé kerül, akkor csökken. Mindezt azt jelenti, hogy a vadásznak olyan populációt érdemes vadásznia, hogy az állománynagyság mellett a legnagyobb legyen annak szaporodóképessége. Ha a környezet eltartóképességének fele az adott állomány létszáma, akkor lesz a legnagyobb a szaporulat, tehát értelemszerűen ezt a mennyiséget érdemes vadászni.
Ezen szabályok betartásával lehet úgy vadászni, hogy a biológia törvényszerűségeinek figyelembe vétele mellett úgy csökkentsük az állományt, hogy nem veszélyeztetjük sem az adott faj, sem a populáció létét.
Magyarországon gyakorlatilag hiányoznak a nagyragadozók, így a nagyvadállomány esetében szükséges a vadászat, hiszen az ide tartozó fajok mennyiségi szabályozását csak így lehet megoldani. Az apróvadfajok esetében sajnos a környezet állapotának romlása erős létszámcsökkenést eredményezett, így ebben az esetben nagy hangsúlyt kell helyezni a vad hasznosítására.
A környezet, az élőhelyek védelme, amennyiben szükséges, ezek fejlesztése, és a fenntartható, az optimális hozam szerinti vadászat jelenti a kulturált, elfogadható vadászatot, és jelenleg a világon mindenhol így is kezelik ezt a kérdést. A vadászat ilyetén formája nem mellékesen a vadászott fajok érdekében végzett aktív élőhely-gazdálkodási beavatkozás is, amely a vele együtt élő védett fajok számára is előnyökkel jár, emiatt pedig nem csak hogy nemzetközi egyezményekben rögzített, de a természetvédők által is elfogadott megoldás.
Egykoron Gróf Széchenyi Zsigmond azt írta a vadászatról, hogy „A vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás.”
Tehát a vadászat célja nem az állat legyilkolása, bár tényszerűen elsődleges célja a vad megszerzése, azaz birtoklása. Ám a vadász számára a szerzésnél sokkal fontosabb az odáig vezető út, azaz maga a vadászati tevékenység. Olyannyira, hogy még az sem minden esetben lényeges, hogy maga a vadászat sikeres legyen.
Még ha ennek ellentmondani is látszik, hogy a technika a vadászati eszközök terén is nagy fejlődésen ment át, tény, hogy a vadászok éppen ezért állítottak fel maguk számára korlátokat. Az igazi vadász számára ugyanis fontos, hogy a technikai fejlődésből eredő esélyegyenlőtlenséget kiegyenlítse, ezáltal megakadályozza, hogy a vadászat puszta mészárlássá váljék. Aki nem így tesz, az nem tekinthető vadásznak.
Nem szabad azt hinni, hogy a vadászt nem érinti meg az elmúlás az állat elejtésekor. Ahogy Ortega fogalmazott,
„A jó vadászhoz hozzátartozik a nyugtalan lelkiismeret a halállal kapcsolatban, amit éppen ő hoz a pompás állatra.”
Éppen ezért alakultak ki az állat elejtésével járó rituálék, melynek része a győzelem emlékének, azaz a trófeának a birtoklása mellett a legyőző atavisztikus tisztelete a vad, azaz az elvett élet előtt. Ennek megnyilvánulási formái (ilyenek a ravatal, a levett kalap, az utolsó falat, a seb elfedése, a főhajtás vagy az elejtett állat halálát zengő kürtjel) a vadászat során sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a győzelem szimbólumai.
A modern kor vadásza tehát egyrészt saját maga számára szab korlátokat, mégpedig etikai korlátokat, másrészt szabályokkal is korlátozott tevékenysége. A Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) 1992-ben megfogalmazta a Vadászat Kódexét, mely minden vadász számára elvárt és követendő ajánlás. Ennek része, hogy a vadon élő állatot, mint alapvető természeti forrást kell tiszteletben tartani. De leírja a vad, mint élőlény tiszteletét, a természet más használóinak vagy hasznosítóinak a tiszteletét, és magának a természetnek a tiszteletét is.
A valódi vadász felelősséget érez a természetért, kellő szaktudással bír, hozzáértéssel és biztonságban cselekszik, tiszteletben tartja az állatok méltóságát, önmérsékletet tanúsít, és megadja az esélyt az ellenfélnek, de nem ellenségnek tekintett vad számára.
A vadászat szabályozásáról jogi keretek határoznak mégpedig az „1996. évi LV. törvény a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról”. Ahogy a törvény elején fogalmaznak, „E törvény Magyarország területén vadon élő állatfajok közül a vadászható állatfajok természetes állapota fenntartásának igényével tartalmazza a vadászati jog gyakorlásának, hasznosításának, a vadászható állatfajok és élőhelyük védelmének, a vadgazdálkodás, a vadászat, továbbá a vad által és a vadászat során, valamint a vadban okozott károk megelőzésének és megtérítésének szabályait, továbbá a vadászati jog jogellenes hasznosítása során alkalmazható bírságokat és egyéb szankciókat, a vadászati igazgatással összefüggő állami feladatokat és hatásköröket.” A törvény, illetve annak mellékletei és a különféle rendeletek pontosan szabályozzák, hogy mely fajokra mikor lehet vadászni, az ezen időtartamokon kívüli vadászatot szigorúan büntetik. Ezen túlmenően egyes fajok esetében a vadászható mennyiséget is meghatározzák, és ezt szigorúan ellenőrzik.
A wikipedia megfogalmazása szerint „Napjainkra a köznyelv a vadászaton általában azon tevékenységet érti, melyeket az állatok elejtése vagy elfogása érdekében folytatnak, húsuk vagy más részeik megszerzése, kikapcsolódás, szórakozás, valamint kereskedelem céljából. Vadásznak nevezhető ilyen módon a vadgazdálkodással foglalkozó szakember, de hozzá hasonlóan szintén vadásznak nevezik a vadakat kikapcsolódásból, szórakozásból elejtő sportvadászt is.”
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a sportvadásznak ne kellene etikusan, és a szabályok betartásával eljárnia, és cselekedete elítélhető lenne.
A vadászati tevékenységre elítélően tekinteni, annak természetvédelmi hasznosságát megkérdőjelezni abban az esetben lehet, ha a vadász tevekénységet nem a szabályozásoknak megfelelően, az állattal és a környezettel szembeni tisztelet megadása nélkül végzi, vagy ha orvvadászként törvényellenesen, nem a megszabott feltételeknek megfelelően cselekszik.
Persze tudjuk, hogy sokan habzó gyűlölettel fröcsögnek a vadászokra, bár a vadőrök feladatkörét közülük sem sokan tudják értelmezni, annál is inkább, mert vélekedésükkel ellentétben a vadőr nem csak simogatja az őzikét és etetgeti a kisrókát, hanem bizony néha ki is lövi őket, ha azt szükségesnek ítéli meg.
Az önjelölt állatvédők tévednek, hiszen nem veszik figyelembe, hogy a vadászok világában történő anomáliák, a vadászatok során elkövetett hibák, vagy az orvvadászok ténykedései sokkal nagyobb publicitást kapnak, mint a vadászat valódi természetvédelmi funkciója.
Ugyanis az etikus vadászok az igazi „zöldek”.
Ők a természet mellett az épített környezetet és az emberi életet is védik. Hányszor lehetett már hallani, olvasni, hogy egy-egy területen túlszaporodott vadak betörtek a lakott településekre, és ott károkat okoztak, esetleg emberi életet veszélyeztettek. Ezeket az egyedeket a területük már nem tudta eltartani, hát másutt kerestek élelmet, mégpedig nem megszokott környezetükben. Mindez az éhezéssel együtt számukra szenvedést okozott.
A vad állatvédők ezeket a tényeket nem veszik figyelembe. Nem törődnek azzal, hogy minden évben elmondják, a kicsi őzikét nem kell hazavinni, mert az anyja meg fogja találni, ám ha elviszik magukkal, halálra ítélik a kis állatot. Ahogy azzal sem törődnek, hogy a vadak etetése nem a kirándulók feladata, és bizony az állatok akár a hó alatt is rálelnek az élelemre, mert ehhez vannak hozzászokva. A vadőrök pontosan tudják, hogy hova, melyik etetőbe, mikor és milyen táplálékot kell esetlegesen kihelyezni, a munkájukba való önkényes beavatkozás sokkal több veszélyt rejt magában az állatokra nézve, mint amennyi előnnyel jár. Persze instagramra kiposztolni a #állatvédővagyok #állatokatmentek képeket az embereknek mindig fontosabb, mint józanul gondolkodni, és mérlegelni, jónak szánt cselekdetükkel vajon mennyi szenvedést okoznak az állatnak.
Tudomásul kell venni, hogy a való élet nem romantikus mese, ahol az ember a negatív hős, a természet és az állatvilág pedig a pozitív.
Figyelembe kellene venni, hogy a természetben nem minden játék és mese, nem puszta habos-babos harmónia, ahol a róka nem bántja a tyúkot, és a maci békésen brummog az ember simogatása alatt, Bambi pedig az ágyból néz tévét. Az állatok – de bizony még a növények – világában is állandó és szakadatlan élet-halál harc folyik az életért, a fennmaradásért. A róka megeszi a tyúkot, a maci pedig, bár zömében füvet rág, azért néha bizony vadászik is, Bambi pedig az úton átváztázva összetöri a kocsit, ha megzavarják.
Mindennél már csak az álságosabb egyes állatvédők kommunikációjában, hogy a cuki medvebocsért aggódnak, még az ember-gyilkos kutyát is rehabilitálnák és újra gazdához adnák, de azért a patkánypopuláció elszaporodása miatt nem aggódnak, és az ő kényelmüket és konfortérzetüket zavaró parkányok szervezett irtása ellen még véletlenül sem emelnek szót.
Nem veszik figyelembe, hogy az állatoknak sem jó, ha a fajegyensúly egy adott területen felborul. Nem érdekli őket, hogy akkor bizony nem jut elég élelem nekik, a táplálkozási háló megszakad. Hiszen majd kigurulnak bringáikon az erdőbe (feltéve, hogy van megfelelő minőségű út) és visznek nekik pár vegán-hamburgert.
Egyszóval: a vadászatnak igenis van létjogosultsága, és bár Vuk meséjében én is a rókának szurkolok, azért maradok simabőrű, hiába haragszom a mesebeli gonosz vadászokra. Mert nem szabad elfelejteni, hogy egykoron Fekete István sokkal inkább társadalomkritikának szánta regényét, mintsem vadászellenes gúnyiratnak, különösképpen azért, mert ő maga is vadászember volt. Jó és etikus, a természetet és lakóit tisztelő vadász.
