A dobermann története kevéssé sem mondható ősinek. A fajta a múlt században alakult ki, ám ennek ellenére sem találhatók feljegyzések arról, hogyan, milyen fajták közreműködésével született ez a nemes, elegáns ebfajta.
Friedrich Louis Dobermann Apoldában, egy thüringiai kisvárosban született 1834-ben. A város közismert lakója volt, aki nem csak adóbehajtóként, de gyepmesterként és sintérként is dolgozott. Mivel az adóbehajtói munka során időnként bizony nagy összegekkel a zsebében járkált, szüksége volt arra, hogy kemény, rettenthetetlen kutyák kísérjék.
Mivel sokszor volt támadások célpontja, így fontos szempont volt, hogy a kutyák ne féljenek sem a lövéstől, sem a bottól. Nos, gyepmesterként nem volt nehéz ilyen kutyákhoz jutni: egyszerűen kiválogatta az igényeinek megfelelő állatokat. De más lehetőség is megadatott neki, mégpedig a városban minden évben megrendezésre került állatvásárokon, ahol kutyákat is kínáltak megvételre. Dobermann úr ezekkel az összeszedett kutyákkal kezdett tenyésztői munkába.
Élt a város környékén egy zsandár, Schulze-nak hívták.
Az ő pincser-juhász keveréke legendás hírű volt a környéken, olyannyira, hogy többen meg akarták tőle vásárolni. Hiába.
Dobermann úr úgy gondolkodott, ha már nem eladó a kutya, akkor legalább az ő pincser szukáját befedezteti ezzel a híres ebbel. Mivel egy Stegmann nevű kereskedő-tisztviselő is nagyon érdeklődött korábban a kutya iránt, a jó kapcsolat érdekében az alomból felajánlott neki egy kölyköt. Nem önzetlenül tette ez, hanem azért, mert Stegmann Franciaországban komplett nyájakat vásárolt, amelyeket kemény juhászkutyák, beauceronok kísértek. Persze az, hogy ezeket a kutyákat is használta a fajta megteremtője és névadója munkája során, csak feltételezés.
Amit tudni lehet, hogy a kor Dobermann-pincserei alig voltak 50 cm marmagasságúak, szőrük drótos volt, és a színezet még korántsem volt egységes. Például a tenyésztő első tenyészszukája, Schnuppe (nevének jelentése hullócsillag) egérszürke színű volt. Az évek során többféle fajtával is fedeztették, és igyekeztek szelektálni a született kölykök között.
Mégis, milyen fajták vére folyhat a dobermannokban? Rejtély.
Az, hogy a pincser volt az alap, talán vitathatatlan, de hogy a beauceron mellett vajon terrier fajták, esetleg vadászkutya fajták is „jelen voltak”, ma már nem lehet megmondani.
Tény, Dobermann úrnak egyetlen célja volt: minél keményebb, támadó kutyafajtát létrehozni, amelyik képes arra, hogy feltétel nélkül védje gazdáját. Nos, a funkcionális kívánalmakat illetően az alap megvolt.
A munkát azonban átvette Dobermanntól Göller Ottó, aki földbirtokos és likőrgyáros volt. Göller, aki korábban foxterriereket tenyésztett, egy barátja tanácsára felhagyott a foxikkal, és felvásárolta az Apolda környékén található Dobermann-kutyákat. Göller úr már nem csak a funkciót, de a küllemet is figyelembe vette, és igen szigorú szelekciót hajtott végre a végleges típus kialakítása érdekében. Hamarosan megalapította kennelét, von Thüringen néven.
Mindenképp meg kell említeni egy másik tenyésztő, a von Grönland kennel tulajdonosának nevét.
Gosswin Tischler a századforduló környékén igen komoly tenyésztői munkát végzett, és neki köszönhető a fajta elismertetése is.
Az első dobermannt 1893-ban regisztrálták, sajnos Dobermann úr ezt már nem érte meg, 1884-ben meghalt. A Német Kennel Club 1890-ben fogadta el a fajta standardját.
Göller úr nem csak jó tenyésztő, de igazi üzletember is volt. Már a századforduló kezdetén sok kutyát adott el nem csak Európa más országaiba, de az USA-ba, sőt, Oroszország legtávolabbi vidékeire is.
1899. augusztus 27-én alakították az első fajtaklubot, a Dobermann Verein-ot, nem másutt, mint Apoldában, egy kutyakiállításon.
Az első világháború során előszeretettel használták őrkutyának vagy járőrkutyának a dobermannokat is a német juhászok mellett, sőt, 1915-től hadifogolytáborok őrzésére is, a szökéseket megelőzendő, illetve a szökött foglyok nyomkeresésére.
Az első világháború után nem sokkal Magyarországon is népszerűvé vált a fajta, olyannyira, hogy 1924-ben speciál kiállítást rendeztek számukra a fővárosban.
Mindeközben a dobermann alakult, változott, egyre nemesebb és elegánsabb lett, egyre kevésbé hasonlított Dobermann úr első kutyáira.
A két világháború között a dobermannok népszerűsége magasra ívelt, ám ahogy a legtöbb fajta esetében, náluk is komoly veszteségeket szenvedett a fajta a háború éveiben. Ahogy szerte Európában, úgy hazánkban is újra kellett kezdeni a tenyésztői munkát, ám hála az elhivatott tenyésztőknek, a fajta nem hogy újra éledt, de egyre jobb, nemesebb és kitartóbb lett. Hazánk az évtizedek során igen sok kiemelkedő tenyésztőt és nagyon sok gyönyörű küllemű, kiemelkedő munkaképességű kutyát adott a kinológiai világnak.
Az IDC (International Dobermann Club) a világ dobermann klubjainak gyűjtőszervezete.
Működésüket a fajta őshazájának első klubja, a standardadó Dobermann Verein szabályai alapján koordinálják. A komoly és szigorú szervezeti felépítéssel működő nemzetközi klub nem csak kongresszusokat szervez, de minden évben más-más tagországukban megrendezik a dobermann tulajdonosok körében fogalomnak számító IDC Kiállítást. Hazánk kiemelkedő tenyésztői is sikeresen képviseltetik magukat évről évre ezeken a rangos eseményeken.
