A világ legkisebb kutyafajtájának története legendákkal és elméletekkel átszőtt. Az tény, hogy nevét a Mexico északi partjáról kapta, mely rész Texas-szal, Arizonával és Új-Mexiókóval határos. De nézzük a legendákat és elméleteket!
Régészeti ásatásokat és paleontológusok munkáját hozzák fel bizonyítékként arra, hogy a fajta története egészen a Kr.e. V. századig vezethető vissza, valamint hogy nem csak Mexikóban, de Dél-Amerikában is fellelhetők a csivava ősei. A dél-amerikai maja indiánok agyagszobrai között találtak csivavára némileg hasonlító, apró termetű kutyát formázó darabokat, melyek eredetét a Kr.e. V. századra teszik. A leletek alapján felvetődött az elképzelés, hogy talán onnan származik és bizony igencsak ősi fajta a csivava.
Kr.e. 1100 körül a toltékok, Mexikó őslakosai lakták a mai Mexikó déli és középső részét. A velük élő kutyák, a techichi-k a leletek tanúsága szerint apró termetűek, de erős csontozatúak és hosszú szőrűek voltak, a leírások szerint hosszú lábakkal, vékony testtel, „púpos” háttal.
A techichit a toltékok háziállatként tartották, és vallási szertartásaikhoz használták őket.
Felmerülhet a kérdés, hogy vajon a toltékok keresztezték-e a techichit azzal a kutyafajtával, amely Chihuahua hegyei között, föld alatti üregekben élt, és kerek fejű, apró felálló fülű eb volt.
Mikor az aztékok leigázták a toltékokat, és uralkodó néppé válták, a kutyákat meghagyták eredeti „funkciójukban”, azaz változatlanul kedvencként tartották és vallási szertartásaikhoz használták.A Cholula piramisában és egyes sírokban talált leletek tanúsága szerint hittek abban, hogy a kutyák vezetik a halál után az ember lelkét, és rossz cselekedeteik átszállnak a kutyába. Elsősorban az igen ritka, kék színű kutyáknak tulajdonítottak szakrális jelentőséget, míg a vörös színűeket egyfjata „bűnbakként” feláldozták, együtt égették el a halottal, hogy a kutya mintegy átvegye a halott bűneit, és az megtisztulva kerülhessen Isten elé.
A ferences rendi szerzetesek által 1530 környékén épített Huejotzingo kolostor az ősi piramisok köveiből épült. Ezeken a köveken pedig Techichi kutyák profil- és fej-, valamint teljes alakos ábrázolása található! További leletek kerültek elő a Yucatan félszigetről, Chichen Itza-ból, mégpedig sírokból, valamint maja, tolték és azték sírfeliratokról.
Mikor a spanyol hódítók megérkeztek Mexikóba, Dél-Amerikába és a Karibi térségbe, magukkal vitték kis termetű, fekete-cser, terrier típusú kutyáikat.
Nos, a kutyák sokkal barátságosabban viselkedtek az őslakos ebekkel, mint a spanyol hódítok az őslakos népekkel.
Egyes feltételezések szerint a fekete-cser terrierszerű ebek és a techichi kereszteződéséből alakult ki tehát a csivava.
Gondolom, nem meglepő, hogy van olyan elképzelés is, mely szerint a csivava európai származású. Azzal indokolják ezt, hogy Málta szigetén létezett egy olyan apró termetű fajta, melynek kutacsa nyitott volt. Ez igen ritka a kutyafajták körében, de bizony a csivaváknál gyakorta előfordul. Ez a tényt igyekeznek alátámasztani azzal is, hogy Sandro Botticelli egyik 1482-ben készült festményén egy, a mai csivavára igencsak hasonlító eb látható. Tekintette arra, hogy a festmény még az előtt készült, hogy Columbus eljutott volna az Újvilágba, ezen teória hívei igazolva látják elgondolásukat, miszerint a csivava európai eredetű.
Minden esetre az tény, hogy Columbus megemlíti ezeket az apró termetű kutyákat Ferdinánd spanyol királynak írt leveleiben, utazásai során tapasztalt élményei felsorolása között.
De hogy még tovább fokozzuk: vannak, akik azt feltételezik, hogy mivel a kínaiak előszeretettel tenyésztettek ki apró méretű ebeket nagyobb testű kutyákból, a csivava is onnan származik, és spanyol hajósok segítségével jutott el Mexikóba.
Akármelyik elgondolás is legyen szimpatikus a számunkra, az tény, hogy a spanyol hódítók lerombolták az azték kultúrát, az épületeket, kiirtották az őslakosok nagy részét és bizony a kutyák is áldozatául estek hódító „munkájuknak”. Hosszú évszázadokon át a fajta csendes visszavonultságban, az őslakosok otthonaiban fejlődött, alakult, mígnem az Egyesült Államok lakói fel nem fedezték őket. A felfedezést 1850-re datálják. Az apró, de harcias kis lények azonnal elbűvölték őket, és egyre több került át az USA-ba, ahol „Texas dog”-nak, vagy „Arizona dog”-nak nevezték őket, az után a határszakasz után, ahol éppen átkeltek velük, és csak később nevezték el őket a felfedezési hely után chihuahuának.
Az első ilyen kutyavásárlások mexikói bennszülött árusoknál, az utcákon, piacokon zajlottak. Az első „chihuahuanos” ebek 1884-ben kerültek bemutatásra Philadelphiában, egy kutyakiállításon. Az első regisztrált egyedre 1903-ig várni kellett: ő Midget volt, egy vörös, hosszúszőrű kan. A kezdeti időkben sem a kiállításokon, sem a tenyésztésben nem tettek különbséget a hosszú- és a rövidszőrű változatok között. Hosszú ideig, 1923-ig kellett várni az első klub, a Chihuahua Club of America megalakulására, és ezzel egyidejűleg a standard megalkotására. 1952-ben érkezett el az idő, hogy a két szőrváltozat elkülönüljön egymástól, bár a standardjuk másban nem tér el egymástól.
Bár állítólag már Amerigo Vespuchi (1451-1512), aki Columbus utánérkezett Amerikába, hozott magával csivavákat az európai kontinensre, sorsukról írásos dokumentum nem lelhető fel.
A háború előtt elsősorban Angliába is érkeztek elvétve példányok a tengerentúlról, ténylegesen csak a második világháború után lett népszerű a fajta. Ezt igazolja az is, hogy a klubalakítások terén mindig úttörő anglok is csak 1949-ben alapították a szigetország első csivava klubját, és mindösszesen csak kilenc kutyával.
Az évtizedek során mind Amerikában, mind pedig Európában komoly keresztezések folytak a csivava mai formájának kialakítása érdekében, és bizony gyakran használtak más fajtákat (papillont, törpespiccet, tibeti spánielt, stb.), több-kevesebb sikerrel a fajta „jobbítása” érdekében.
Ahhoz képest, hogy a csivava csak az 1970-es évektől lett ismert Európa nagy részén, így hazánkban is, népszerűsége az eltelt közel negyven év alatt rohamosan nőtt. Ma már nem csak az USA-ban, de az öreg kontinens számos országában is „top-listás”.
Sajnos azonban ez a nagyarányú népszerűség egyetlen fajtának sem tesz jót, így a csivavának sem.
A minél jobb eladhatóság érdekében egyre kisebb és kisebb példányok kitenyésztésén fáradoztak, mígnem eljutottak az alig félkilós, remegő lábú szörnyecskékig. Bár mára már ez a törpésítési mánia némileg lecsengett, hiszen rájöttek, hogy a másfél, esetleg kétkilós rettenthetetlenek sem túl nagy fogyasztásúak és nem nagy helyigényűek, azért a népszerűség igencsak kedvezett és kedvez ma is a szaporításnak. A keresett fajták mindig sokkal veszélyeztetettek ebből a szempontból, hiszen a kereskedők akármennyit elvisznek belőlük, így hát a csivavák szaporítása mára üzemi méreteket öltött. A szaporítók pedig általában sem a minőséggel, sem az örökletes betegségek kiszűrésével nem törődnek.
