A történetírók szerint az ókori és középkori francia és olasz nemességet megörökítő képek nagy részén bizony bichon frisé kutyák láthatók. Úgy vélem, a dolog nem ennyire egyértelmű. Bár a képek biztosan valamilyen bichon fajtát ábrázolnak, ezek között azonban talán annyira még nem volt éles határvonal akkoriban, mint manapság.
Feltehető, hogy az ókor tájékán hajósokkal, cserekereskedelmi alanyként kerültek apró kutyák a távoli keletről többek között a Kanári szigetekre is. Így kerülhetett oda az a kutyafajta is, mely vélhetőleg az uszkár (caniche) és a vízi vadász barbet kereszteződéséből született és amely nagy valószínűség szerint minden bichon fajta őse.
Magának a bichon névnek a kialakulására is ad ez egy lehetséges magyarázatot, hiszen ha a két fajta nevét összeolvasztjuk, a „brabichon” szót kapjuk. Elképzelhető, hogy ez rövidült a későbbiekben bichon-ra, melynek jelentése egyébként egybevág a fajta iránti jellegzetes viselkedésmóddal, a kényeztetéssel.
Visszatérve hát a frisé történetére: a Teneriffére került ebek úgy az 1300-as évek tájékán szintén hajósok közvetítésével visszajutottak a kontinensre, ahol a többi törpefajtához hasonlóan a palotákban és nemesi udvarokban éltek, itt pedig tenyésztésük révén eltérő típusok alakultak ki.
Ezek az apró törpe ebek oly nagy megbecsülésnek örvendtek, hogy gazdáik parfümmel illatosították őket és sokan – lehet, hogy keleti hatásra – oroszlánszerű fazonra nyírták.
Igazi szárnyalásuk I. Ferenc francia király (1494–1547) uralkodása alatt volt, innen gyűrűzött át népszerűségük Angliába, ahol III. Henrik király (aki egyébként Medici Katalin gyermeke volt) uralkodása alatt teljesedett ki a fajta iránti rajongás.
Olyannyira, hogy a legenda szerint a király rendszeresen kis kosárkában hordta magával imádott ebeit, melyekről ma már nem lehet megmondani, melyik mai bichon fajtával azonosíthatók. Elképzelhetik, nem kellett sok idő, hogy a dámák utánozzák királyukat, így vált a fajta egyre népszerűbbé a nemesség körében.
Azonban nem csak a francia és brit uralkodó osztály, de a spanyol királyi ház is elkötelezett rajongója volt az apró fehér kutyáknak.
Sőt, a híres festő, Francisco José de Goya (1746-1828) több képén megörökített bichonokat.
Ahogy a többi bichon fajtáéra, úgy a frisé sorsára sem gyakorolt túl jó hatást a társadalmi rendszerek átalakulása Európában, bár még III. Napóleon (1808-1873) udvarában is lehetett találkozni apró fehér kutyákkal. Tény azonban, hogy a forradalmi korokban népszerűsége rohamosan csökkent, és fokozatosan cirkuszosok és vásárosok kísérőjévé avanzsált az apró fehér négylábú.
A tudatos bichon frisé tenyésztés csak az első világháború és a nagy gazdasági világválság utáni években indult el Franciaországban, és itt született meg az első fajtaleírás is, a francia Toy Club elnöke és a belga kutyabarátok összefogásának köszönhetően. Ebben az időben a név még nem volt egyértelmű, két változatot használtak, a bichon és a bichon teneriffe elnevezést.
Mivel ezidőtájt már több bichonféle létezett, a különbségek egyre egyértelműbbé váltak, igyekeztek hát olyan elnevezést találni a fajta számára, mely egyértelműsítő és utal kinézetére. A francia „frisé” szó, melynek jelentése göndör, kiváló választásnak bizonyult, hiszen jelezte a bichon frisé puha, göndör szőrzetét. FCI elismerése a standard megalkotása után egy évvel meg is történt.
A frisé népszerűsége Európában csak a második világháború utáni években indult növekedésnek, és a tengeren túlra is csak jó egy évtizeddel később, 1956-ban kerültek az első példányok, jócskán elmaradva a máltai selyemkutya debütálásától.
