A kontinentális törpe spánielek családjába tartozik a papillon és rokona, a phalene. A papillon francia szó, melynek jelentése lepke, pillangó, de az évszázadok során több, különféle megnevezéssel illették, mint törpe spániel, belga toy spániel, kis mókus kutya.
Magának a spániel szónak az eredete, pontosabban feltételezett eredete is érdekes. Ugyanis egyes vélekedések szerint a spániel fajtanév a spanyol területeken élő vadászkutyákra vezethető vissza, minden ott élő vadászkutya fajtát ezzel a névvel illettek az ókorban, mérettől és típustól függetlenül. De vajon mennyire kötődik a papillon Spanyolországhoz? Honnan is származik valójában?
Története több mint 700 éves múltra tekint vissza.
Megszokhattuk már, hogy egy-egy fajta történetének leírásakor, hogy az eredetet illetően többféle teória létezik. A papillont származtatják Ázsiából, Latin-Amerikából, Olaszországból, de Belgiumból, Franciaországból és Spanyolországból is. A sok feltételezés közül talán az ázsiai és azon keresztül az olasz eredet a leginkább igazolható, sokkal inkább, mintsem a név alapján feltételezhető spanyol kötődés.
Marco Polo ázsiai utazásai lehetőséget nyitottak a Kínával való kereskedelemre, és a hajósok bizony sokszor egy vagy több kiskutyával tértek haza. Feltehetőleg így jutott el a papillonok őse is legelőször Olaszországba. Az olasz kereskedők öszvérháton járták a vidéket, sokszor más országokba is elvitték portékáikat, az állat hátára kötözött kis kosárban pedig magukkal vitték kicsi kutyáikat. Nem elképzelhetetlen, hogy a francia és spanyol nemeseket elbűvölték ezek a bájos kis ebek, akik a távoli keletről az olasz kereskedők közvetítésével kerültek hozzájuk. Megtetszettek nekik és megvásárolták őket.
Tény, hogy már a XIII. századtól freskókon megjelentek a papillonhoz hasonló kutyák ábrázolásai, úgy spanyol, mint olasz területen, és a híres Medici családot megörökítő festmények igen nagy részén láthatók lepkefülű ebek.
1542-ben Tiziano Vicelli Venus of Urbino című képén láthatunk először a maihoz igencsak hasonló papillon ábrázolást, ám egészen az 1700-as évekig a képeken lógó fülű kutyák jelentek meg, amikor is egy Jacob Bogdani (1658-1724), egyébként Észak-Magyarországról, Eperjesről (ma Szlovákia) származó híres csendéletfestő egy álló fülű kutyát festett le.
Nos, tudni kell, hogy a phalene a papillon mostohatestvére. A két fajta egyetlen dologban különbözik egymástól: míg a papillon álló, addig a phalene lógó fülű.
Egyébként a phalene szó jelentésében sem nagyon tér el a papillonétól: éjszakai pillangót jelent.
Az álló fülű példányok népszerűsége az 1800-as évek végéig nem volt egyértelmű. Sőt, azt, hogy a felálló fül mutáció vagy szándékos tenyésztői munka eredménye, nem lehet bizonyítani. A mai napig előfordul, hogy egy alomban álló és lógó fülű kutyácskák is születnek.
Bár hódító útjára Olaszországból indult a fajta, ma is ismert, és már igen korán, a XVI. Században rögzült típusa a franciáknak köszönhető. Nem csak XIV. Lajos, de Madam Pompadour és III. Henrik is a papillon rajongói voltak, ezáltal pedig a fajta népszerűségének megalapozói. Udvaraikban már tudatos tenyésztés folyt.
A francia forradalom (1789-1794) azonban nem csak a nemesség számára volt igen szomorú kimenetelű, de kedvenc ebeik számára is. Bár egyes legendák szerint Marie Antoinette kedvenc papillonja osztozott úrnőjével szomorú börtönsorsában, sőt még a vesztőhelyre is elkísérte, nehezen hihető, hogy az arisztokrácia kényeskedései ellen alaposan beoltott forradalmárok ezt tolerálták volna. Az azonban tény, hogy az úri passzióból tartott papillonok sorsa a forradalom után nem a legkedvezőbben alakult. Szerencsére a francia udvarból Európa sok tájára eljutottak ezek a bájos kis kutyák, más országok nemességének is hamar kedvenceivé váltak. Marie Antoinette édesanyja, Mária Terézia (1740-1780) jóvoltából a bécsi udvar is megismerhette a papillont.
A császárnő kedvenc kutyáját az eb halála után preparálták, és a mai napig látható Bécsben.
A nagy francia forradalom után, bár más országokban még hódított a papillon, népszerűsége már nem volt a korábbihoz fogható, egészen a XIX. századig, amikor az álló fülű lepkekutyák tudatos tenyésztése elkezdődött elsősorban Franciaországban és Belgiumban. Annak ellenére, hogy a fajta megjelenésében már a középkortól kezdve egységes volt, az FCI csak 1905-ben ismerte el, míg az amerikai kennel klub csak 1915-ben.
A fajtagazdaságon két ország osztozik: Franciaország és Belgium. A két ország egyetértésben, közös munkával dolgozta ki a fajta standardját, mely az évek során csak alig-alig változott. Míg az FCI országokban a papillont és a phalene-t két önálló fajtaként tartják számon, és így bírálják a kiállításokon, addig Amerikában és az Egyesült Királyságban egy fajta két változataként tartják számon. Népszerűségük rejtélyes módon soha nem érte el a francia forradalom előtti szintet, ám ennek ellenére a legtöbb országban vannak fajtaklubok. A brit papillon klub 1924-ben alakult, míg az első amerikai szerveződés 1935-ben jött létre. Kiállításokon sem lehet túl nagy létszámú nevezéssel találkozni, bár a kevés kutya sokszor igencsak átütő sikert akart bájos megjelenésével, meg sem állva a Best in Show dobogóig.
Sajnos a fajta népszerűsége hazánkban sem túl nagy, alig pár elkötelezett ember tartja a fajtát, és tenyésztőt szinte nem is találni.
