A basenji különleges kinézete miatt csak olyan emberek számára ajánlott, akik nem veszik zokon, ha a figyelem rájuk irányul. Aki egy ilyen kutyával sétál, azt bizony mindenhol megbámulják. De hát mit lehet tudni erről a különleges fajtáról?
A fajta elkötelezettjei szerint a basenji egyike a világ legősibb fajtáinak. Már Kr.e. 6000-re datálható falfestményeken, melyeket Líbia területén találtak, láthatók basenji-szerű kutyák. Kr.e. 3000-ből származó egyiptomi leleteken sokkal egyértelműbb ábrázolások találhatók: a kunkorodó farok, a hegyes fülek és a tipikus, nyakban hordott csengettyűk ezeken a rajzokon már megfigyelhetők.
A Keopsz piramisban talált rajzokon látható kistermetű kutyák gazdájuk lába mellett vagy széke alatt ülnek.
Valószínűsíthető, hogy a fáraók igencsak kedvelték ezeket a macskaszerű ebeket, amelyek nem csak teljes csendben mozogtak, nem ugattak, de nem is volt kutyaszaguk, és úgy mosakodnak, mint a cicák. Feltehető az is, hogy az első basenji kutyák a pigmeusok által a fáraóknak szánt ajándékként kerültek Egyiptomba. Az egyiptomiak szent állatként tekintettek rájuk, melyek a holtakat a túlvilágra elkísérik. Az egyiptomi kultúra hanyatlásával a fajta is hosszú időre eltűnt a közvélemény elől.
Évszázadok teltek el, mígnem 1870-ben Afrika-kutatók leírtak egy kisméretű, hosszú lábú, kunkorodó farkú kutyát, melynek szőre selymes, és rövid. A leírásokból egyértelműen a basenjire lehet ismerni. Ezek az utazók elsősorban a pigmeusok világát kutatták, mely törzsek a Kongó folyó és Dél Szudán közötti területeken éltek. A mellettük, de nem velük élő furcsa, idegenszerű kutyák a falvak mellett, falkába verődve töltötték mindennapjaikat, nem domesztikálódva, ám mindig az ember rendelkezésére állva, ha vadászatra indult. A fajta alakulását, szaporodását emberi akarat soha nem befolyásolta, egyetlen feltétel volt velük szemben: vadászati alkalmasságuk.
A pigmeusok nem csak mint vadászatukat segítő társként tekintettek a basenjikre, de hitték, hogy távol tartják a rossz szellemeket is a falutól.
A vadászat Afrikában soha nem volt egyszerű feladat. A legsikeresebb vadász, mind emberben, mind kutyában az volt, amelyik túlélte a vadászatot. A kutyák nyakába kis csengettyűket kötöttek, hogy mindig tudják, éppen merre jár, hiszen ezek az ebek soha nem pórázon mentek embertársaikkal. A csengettyűk üreges kagylóból készültek, melyekbe apró csontdarabokat tettek.
Az első kutató, aki részletes leírást adott ezekről a furcsa ebekről, Dr. Schweinfurth (1836-1925) volt, aki Közép-Afrika flóráját és faunáját kutatta és utazásai során ismerkedett meg ezzel a különleges kutyafajtával. Megpróbált egy szukát magával vinni Európába, mely számára elég intelligensnek tűnt az út elviselésére és az európai bemutatkozásra. Ám a basenjik igencsak szabadságvágyó ebek, ez a szuka sem tűrte a változásokat, és a kutató alexandriai szállodájának második emeletéről az örök szabadságba ugrott.
Az első, valóban alapos és részletes leírás 1874-ben született, Dr. Schweinfurt így jellemezte a basenjiket:
„Megállapítható, hogy nincs egyetlen szarvasmarha sem a környéken, domesztikált háziállatként csak baromfik és kutyák találhatók. A kutyák egy kisméretű fajtához tartoznak, a fülük nagy és mindig egyenesen tartott, farkuk pedig rövid és kunkorodó, mint egy fiatal malacnak. Általában világossárga színűek, és gyakran látható egy fehér csík a nyak felett; hosszú pofájuk mintha hirtelen nőne ki íves homlokukból; lábaik rövidek és egyenesek, bizonyítván, hogy az állatoknak semmi közük sincs az egyiptomi templomok falain ábrázolt terrier fajtákhoz, és amelyeknek afrikai eredetét még nem bizonyították. Mint általában a Nílus környéki kutyáknál, náluk is hiányzik a hátsó lábak farkas karma. A nyakuk körül kis, fából készült harangot viselnek, így nem vesznek el a hosszú pusztai fűben.”
Nos, ahogy az utazók egyre inkább felfedezték Afrika titkait, úgy került át a basenji Európába, legelőször az 1880-as években. 1895-ben mutatták be őket elsőként Nagy-Britanniában, mint „Lagus Bush Dog”-okat, vagy más néven „Congo Terrierek”-et. Ugyanebben az időben Párizsban is látható volt egy pár, bár természetesen az angolok vélekedése szerint közel sem olyan szépek, mint az övéik.
Európa első basenji tenyésztőjének Mrs. Olivia Burn-t tartják, aki 1936-ban a Kongó vidékéről, a pigmeusoktól szerezte kutyáit, és velük kezdett tenyésztésbe.
Sajnos az első import példányok a civilizációba kerülve hamar megbetegedtek és elpusztultak. A hölgy azonban nem adta fel tervét, és újabb kutyákat szerzett. Első kölykeit az 1937-es Cruft’s kiállításon mutatta be, igen nagy sikert aratva. A második világháborút megelőző években több példány került a szigetországba, ahol nagy népszerűségnek örvendtek. Később Mrs. Burn munkáját folytatta Miss Veronica Tudor-Williams, aki szintén Afrikából hozott kutyákat, hogy az addigra nagyjából stabilizálódott európai állományt frissítse. „Fula of the Congo” nevű kutyáját saját maga szerezte be egy expedíción, Dél-Szudánban, Zaire határánál. Később utazásáról, kalandjairól könyvet is írt.
Amerikába viszonylag hamar eljutottak az első példányok: már 1937-ben két basenji került bemutatásra: Bakuma of Blean és Basashi of Blean. Később Bakuma új gazdához került, és Mr. És Mrs. Al Phemister elnevezte őt Phemister’s Bois-nak. Ezen a néven lett megalapozója az amerikai basenji tenyésztésnek, valamint apja az első amerikai champion basenjinek.
A háborút megelőző években mind Miss Tudor-Williamstől, mind pedig Afrikából – bébi gorilla szállítmányokkal együtt- több basenji is érkezett Amerikába, melyek meghatározói lettek a későbbi tenyésztői munkának. A háború mind a kontinensen, mind a tengerentúlon visszavetette a tenyésztési kedvet, Miss Tudor-Williams a fajta életben tartásán fáradozott a háborús nehézségek közepette.
A fajta háború után újjáéledő népszerűségét csak növelte a sikeres mozifilm, a „Goodbye, My Lady”, melynek négylábú szereplőjébe a nézők egyszerűen beleszerettek.
A népszerűség olyan mértékben nőtt, hogy míg 1951-ben mindössze 151 példány szerepelt a törzskönyvben, addig 1957-re ez a szám 651-re nőtt. Újabb afrikai példányok kerültek beszerzésre afrikai expedíciók során, melyek megalapozták a ma is ismert basenji-típus tenyésztését. Elkötelezett és megszállott tenyésztők a mai napig utaznak Afrikába, hogy onnan szerezzenek új vérvonalú, ősi adottságokkal bíró kutyákat.
A fajta hazánkban alig ismert, igazi ritkaságnak számít basenjit látni a kiállítási ringben, pedig igazán kedves és szeretetreméltó fajta.
