Portugália távoli szigetein, az Atalanti-óceán közepén található Azori-szigeteken egy különleges munkakutya él, a Căo de fila de Săo Miguel, azaz az Azori-szigeteki pásztorkutya. Săo Miguel az Azori-szigetek legnagyobb, ezáltal központi szigetének neve, és innen ered a fajta elnevezése is.
Na de először erről a sokak számára ismeretlen szigetcsoportról. Az Azori szigetcsoport egyben Európa legnyugatibb pontja. Közigazgatásilag Portugáliához tartozik, Lisszabontól nagyjából 1500 km-re, illetve két órányi repülőútra van, illetve Észak-Amerikától 3900 kilométerre vagy öt órányi repülésre. Geológiai érdekessége, hogy az amerikai, eurázsiai és afrikai tektonikus lemezek találkozásánál fekszik, így a szigetek egy része geológiai értelemben Amerikához, a többi része pedig más földrészhez tartozik.
A szigeteken nincsenek éjszakai bulihelyek, plázák, hatalmas outletek, dizájner butikok, de nagy, all-inclusive szállodák sem, ahogy a kissé délebbre fekvő Kanári szigeteken. Éghajlata is kellemesebb, kevésbé meleg, ám tény, hogy gyakori az eső, emiatt pedig a szigetek sokkal zöldebbek. Ez a hely olyanoknak való, akik szeretik a természetet, a nyugalmat, nem ijednek meg egy kis esőtől, tehát másra vágynak, mint a felkapott nyaralóhelyek látogatói.
Maga az Azori szigetek három szigetcsoportból áll: nyugaton található Corvo és Flores, középen Faial, Pico, São Jorge, Graciosa és Terceira, míg keleten São Miguel és Santa Maria. São Miguel a legnagyobb sziget, a legtöbb repülőjárat is ide érkezik, és ez kínálja a legtöbb látnivalót, köztük a szigetek őshonos kutyafajtáját, a Cão de Fila de São Miguel-t.
Úgy hiszik, hogy a Căo de fila de Săo Miguel több mint 300 éve létezik már. Az Azori-szigeteket 1427-ben fedezték fel, ám mivel minden egyes szigete sűrű növényzettel fedett, így nehéz volt belakni azokat. A problémát megoldandó Henrik Herceg hajósai marhákat vittek magukkal egy útjukra, és a marhákat a szigetek partjain hagyták. A bőséges vegetáció miatt az állatok nem csak jól éltek, de gyorsan el is szaporodtak. 1439 táján már nagyszámú gulya vadult el az Azori-szigeteken, azok ellenőrzésére pedig egy pásztorkutya fajtára volt szükség.
A XVI. sz. táján az első Azori-szigeteki telepesek új mezőgazdaságot vezettek be, felfejlesztették a marhatenyésztést és a halászatot; velük együtt pedig különféle kutyafajták is a szigetekre kerültek. Sok más fajta között volt az „Alanos” is, amely bizonyította, hogy a legdöntőbb szerepet játssza a vad marhák körül.
kép forrása: pinterest
Ugyanabban az időben, azaz a XVI. és XVII. században hatalmas tengeri csatákat vívtak a szigetek körül, és más népek, mint flamandok, angolok vagy a franciák érkeztek. Az új betelepülőket más típusú kutyák kísérték, mint masztifok, bulldogok, stb. Ezek a fajták óhatatlanul is kereszteződtek az őshonos ebekkel, és a kutyafajták között létrejött keresztezések eredménye lett a napjainkban Căo de fila de Săo Miguel néven ismert fajta. Az Azori-szigetek egy másik szigetén, Terceirán volt egy másik, nagyon hasonló kutya, a Terceira Dog. amely ma kipusztult fajtaként van elkönyvelve, noha visszatenyésztése jelenleg is folyamatban van.
Az Azori-szigeteki pásztorkutya 300 éven keresztül fajtatiszta tudott maradni, mivel a szigetek mindvégig viszonylagos elszigeteltségben maradtak. Amikor azonban megnyíltak a külvilág számára, bevándorlók és idegen fajtájú kutyáik nyertek jogot a belépésre. Antonio Jose Amaral úr a „fajta atyja” és vele egy állatorvos, Maria de Fatima Machado Mendes Cabral asszony kezdeményezte a fajta törzskönyvezését az ezerkilencszáznyolcvanas években. Corisca, a Căo de Fila de Săo Miguel fajta egy tökéletes reprezentáns szuka egyede lett megnevezve, mint a fajta hivatalos alapító anyja, ő volt az 1. számú regisztrált kutya 1984-ben. A fajta hivatalos elismerést nyert a Clube Português de Canicultura (Portugál Kennel Club) által 1984-ben. Manapság az Azori-szigeteki pásztorkutya még mindig ritka fajtaként van elkönyvelve, hiszen csak kb. 3000 egyed van regisztrálva világszerte.
A szigetek őshonos lakói hatalmas büszkeséget éreznek a Săo Miguel kutyák iránt, és jó okkal úgy hiszik, hogy a fajta része a régi tradíciónak és a kultúrának. Nagyon kevés egyed kerül ki a szigetekről ezek közül a kutyák közül, ennek oka lehet az Azori-szigeteknek a kontinenstől távoli fekvése az Atlanti-óceánban és a tény, hogy a fajta ismerete nem terjed túl a szigeteken és – kisebb mértékben ugyan - a szárazföldi Portugálián. Akik a fajtát gondozzák, azt szeretnék, hogy az pusztán munkakutya maradjon, és ezért szigorúan szabályozzák még az egyedek eladását is. Mivel csekély számú eb hagyta el eddig a szigeteket, a fajta viszonylagosan ismeretlen nem csak a világban, de még Portugáliában is. A szigetlakók így is szeretnék fenntartani a helyzetet. Ezek az emberek végtelenül büszkék a kutyára, amit a kultúrájuk és a hagyományaik részének tartanak, mély tisztelet övezi őshonos fajtájukat. A tenyésztők biztosítani kívánták a fajtatisztaságot azzal is, hogy erősen ellenőrzik a kutyák eladását, szelektálnak a vevők között.
kép forrása: pinterest
Az Azori-szigeteki pásztorkutya kiérdemelte a jogot, hogy az maradjon, amire létrejött, és ezért egyáltalán nem ajánlott sem hobby kutyának, sem pedig pusztán társaságnak.
Ezen kutyák munkastílusa agresszív, képesek az általuk őrzött legrosszabb vérmérsékletű állatot is uralni. Nem hiányzik belőlük a bátorság. „Csak” munkakutyák, és azt hihetnénk, elképzelhetetlen róluk, hogy egyszerű társaságként szolgáljanak. Testi méreteit tekintve viszonylag nagynak számít, ha összehasonlítjuk más pásztorkutyákkal, de a méret nem akadályozza gyorsaságában. Egy Căo de fila de Săo Miguel villámsebességgel kígyózik a marhák között, igazi látványosságot nyújtva. Képes finoman megcsípni a úgy a marha térdízületét, hogy a tőgy ne sérüljön, ezáltal nem okozva sérülést a tejelő teheneknek. Az Azori-szigeteki pásztorkutya gyanakvó őrkutya, mindamellett igen intelligens fajta, hiszen képes megkülönböztetni azt, hogy egy idegen a gulyára jelent veszélyt, vagy pedig az őrzött birtokra.
