Négylábú társaink a valóban elfeledett áldozatok. Egyes becslések szerint csak az első világháborúban 16 millió állat teljesített szolgálatot. A britek kötelékében részt vevő lovak, tevék, öszvérek közül a négy év alatt 484.143 állat pusztult el.
Jó néhányuk már azelőtt elhullott, hogy a nyugati frontot elérte volna. 1917-ben 94 ezer lovat küldtek Észak-Amerikából a harcokhoz, közülük 2700 vízbe fulladt, mikor az őket szállító hajót tengeralattjáró támadás érte.
Olyan hiány mutatkozott igás lovak tekintetében, hogy 1916-ban, Sheffield városában egy elefánt bukkant fel igavonó állatként.
Az elefánt egyébként a Lizzie névre hallgatott, és korábban cirkuszi szolgálatban állt, alkalmazását a Thomas Ward Fémhulladék Kereskedő cég javasolta. Így hát Lizzie feladata az volt, hogy acélt, fémhulladékot, lőszert, és különféle erős, nagy gépeket és berendezéseket szállítson, lábain speciális bőrcsizmával húzva a hatalmas súlyokat, hogy mancsai meg ne sérüljenek a fémhulladéktól.
Egyébként a németeknél is komoly lóhiány volt a háborús években, és ők is elefánttal próbálták megoldani a helyzetet. A hamburgi Állatkertből 1914 végén az észak-franciaországi Valenciennesbe szállították Jenny-t, az indiai elefántot, aki a frontvonal mögött dolgozott, és farönköket, útanyagokat, hídalkatrészeket szállított.
A kutyáknak is komoly szerep jutott a háborúban.
A német hadsereg 30 ezer kutyát foglalkoztatott hivatalosan. Az ebeket zömében menhelyekről „sorozták be”, majd amikor elfogytak a lehetőségek, a lakosságtól kobozták el.
A hűséges négylábúak képesek voltak olyan feladatokat ellátni, amiket az emberek nem, vagy csak komoly veszélyek árán. A lövészárkok tetején őrt álltak, és azonnal jelezték, ha valaki közeledett a drótakadályokhoz, de a tűz alá vett lövészárkokba is gyakorta küldték kutyákkal a kötszereket és gyógyszereket, hogy a sebesültek elláthassák magukat és egymást, de szolgáltak kutyák haldokló sebesültek mellett, hogy utolsó óráikat könnyebbé tegyék.
Nagyon sok kutya és macska azért volt a harcolókkal a lövészárokban, hogy ott a patkányokat fogják meg, erre célirányosan tanították őket.
Temérdek történet maradt fenn az állatok hűségéről is. Dick, egy fekete labrador üzenethordó kutya volt. Szolgálata közben megsebesült, és bár felépült, gyenge és sánta maradt. Halála után derült ki, hogy munkáját golyóval és repeszekkel a testében folytatta.
Használtak más állatokat is a háború során. Egy dél-afrikai egységnek például volt egy páviánja, Jackie. Ő igen éles hallással bírt, és ha ellenséges mozgást érzékelt, azt azonnal jelezte, mégpedig úgy, hogy elkezdte cibálni a katonák ingujját. Az ausztrálok kabalaállata pedig egy - mi más - kenguru volt.
Lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de a meztelen csigák is fontos szerepet kaptak a hadviselésben. Megfigyelték ugyanis, hogy ezek az állatok kifejezetten jelzik diszkomfort érzetüket, ha mustárgázt éreznek. Már olyan kis mennyiségre is reagáltak, amit az emberi orr képtelen volt érzékelni. Viselkedésük azonnali jelzést adott, hogy ideje felvenni a katonáknak a gázmaszkokat.
Kanárikat már korábban használtak a bányászok a sújtólég jelzésére, bevetették őket a háborúban is. A fronton a lövészárkok alatt húzódó alagutakban vetették be őket, ketrecükbe zárva a gáztámadásokat jelezték. A jelzésnek egyételmű módja volt: ha a gáz elérte őket, az állatok elhullottak.
Persze voltak olyan állatok, melyeknek sikerült békésebb helyre kerülniük. A hatalmas hadikórházban, a Netley-ben légnyomástól és poszt-traumás stressztől szenvedők ezreit kezelték, köztük a híres költőt, Wilfred Owen-t is. Itt például szamarak segítették a betegek gyógyulását.
A hajókon általában kutyák, malacok, sőt, még szarkák is szolgáltak, azzal a feladattal, hogy a háború okozta stressz elviselhetőbb és feldolgozhatóbb legyen a katonák számára.
Bár az első világháború idején már a szikratávíró volt a csúcstechnika, és leáldozott a galambpostának, mégis „besoroztak” vagy 100 ezer galambot is. Ennek egyetlen praktikus oka volt: őket nem lehetett lehallgatni. Csak az érdekesség kedvéért: az Antant hatalmak nagyjából 300 ezer, míg a német hadsereg 121 ezer galambbal számolhatott 1916-ban. A német "állományt" 450 mobil galambdúc szolgálta ki, és szinte mindegyik parancsnokság és tüzérségi megfigyelőhely rendelkezett melléjük rendelt postagalamb állománnyal, de voltak galambok a haditengerészetnél és a légierőnél is.
Hogy mennyire becsülték a galambok szerepét, mutatja az is, hogy még a vegyi- és gáztámadások ellen is védték őket, de bizony sokszor estek fogságba is a madarak.
Volt, hogy a repülőgépről ledobott ketrecekben, dúcokban "kapták el" őket, de a németek például vadászsólymokkal vadásztak az ellenséges hírvivőkre.
Az egyik elhíresült eset az volt, amikor egy, a frontvonal mögé szorult amerikai zászlóalj galambbal küldött üzenetet: „A tüzérségünk minket vett zárótűz alá. Az ég szerelmére, hagyják már abba.” A postagalambok munkája olyannyira fontos volt, hogy komoly törvényi védelmet élveztek, bárki, aki bántalmazta vagy megölte valamelyiküket, komoly büntetésre számíthatott.
Áldozatául esett az emberek harcának igen sok bálna is. Az első világháború során figyelték meg és fényképezték le először a ceteket a levegőből.
Szárnyra kapott a megfigyelés, miszerint ezek a hatalmas állatok pont úgy néznek ki a levegőből, mint egy német tengeralattjáró, és mivel a szabály a háború során az volt, hogy ha kétség merül fel, bombázni kell, hát igen sokuk áldozatul esett.
Az Atlanti óceán déli részén 175 ezer bálna halt meg.
A bálnák az élelmiszer-hiány kezelésében is „részt vettek”, erről Michael Freemantle írt „The Chemists’ War” című könyvében. A Level testvérek kidolgozták, hogy a bálnazsír hogyan hidrogénezhető olyan módon, hogy emberi fogyasztásra alkalmas legyen. Ami ennél sokkal borzalmasabb az, hogy ezeket a békés és nyugodt állatokat elsősorban azért gyilkolták le, hogy a szervezetükben található glicerint a bombákhoz felhasználják.
