Norwich és Norfolk grófság két szomszédos megye Kelet-Angliában. Mindkét megye egy-egy bájos terrierfajtát adott a kutyás világnak. A norwich terrier ősei bizony nem grófok és egyéb uraságok kedvelt vadászebei voltak hajdanán, sokkal inkább vándorló népcsoportok élelemszerző feladatait ellátó segítők. Nem kellett azonban sok időnek eltelnie ahhoz, hogy ezek az aprócska kis vörös ebek megkedveltessék magukat a vadászok és lovasok körében is, egyre feljebb törve a ranglétrán.
Szinte minden fajta esetében megfigyelhető, hogy származásukkal kapcsolatban különféle elméletek születtek. Nincs ez másképpen a norwich terrierrel sem. Ballybrick egy kis település Wicklow közelében. A helyi vadászmester úgy vélte, túl sok rókát veszített el a vadászatok során, így hát elkezdett keresgélni egy olyan aprócska terrierfajta után, amelyik elég kicsi ahhoz, hogy akár a vízelvezető csatornákba is bebújjon a vad után. Így talált az 1870-es években a norwich terrier őseire. Mikor a birtokot az 1890-es években eladták, Írországból kerültek vörös terrierfajták Cambridge városába, melyek keveredtek a már ott élő terrierfajtákkal. Ezek az utódok még eléggé különböző típusúak voltak: egyiknek felálló, másiknak lógó füle volt, méretükben is különböztek, ám legtöbbjük már vörös színben pompázott. Az, hogy valójában ki is volt az a személy, aki nekikezdett egy egységes fajta kialakításának, megőrizve a vadászati képességeket és a temperamentumot, nem tudni biztosan. Egyes vélekedések szerint egy fogadós, bizonyos Mr. Nicholls volt az első tudatos tenyésztő, aki vadászataira mindig magával vitte az apró kutyákat egy válltáskában. Egy másik ismert név a korai időkből Jodrell Hopkins neve, aki bár béristállót tartott fenn, de nem igazán ebből, hanem kutyatenyésztésből tett szert komoly bevételre.
Egyetemistáknak adtak el apró vörös terrier kutyákat akkor, amikor divattá vált az ilyenféle ebek tartása. Istállója után, mely a Trumpington Streeten volt, trumpington terriereknek nevezték a tőle vásárolt kutyákat. Hopkins első kutyája egy katonától vásárolt eb volt, melyet később bepároztatott. Ebből a párosításból került egy kan kölyök a Brook Lodge-ban élő Jack Cooke-hoz, aki Norwich falkamestere volt. Vadászinasa, Frank Jones hosszú évekig dolgozott mellette, mígnem a szolgálatot elhagyva Harborough-ba költözött, ahová természetesen pár kutyát is magával vitt. Tenyésztésüket itt sem hagyta abba, és amikor pénzszűkébe került, egy-egy kölyök eladása által jutott bevételhez. A vadászok körében nagy sikert arattak a temperamentumos, ügyes vadászkutyák, mindig volt kereslet a kölykökre, sőt egy idő múltán már Amerikából is érdeklődtek utánuk. Eleinte Jones terrier név alatt futottak, de 1904-ben, egy sugallatra azt válaszolta a kutya fajtáját firtató kérdésre, hogy ezek bizony norwich terrierek. Semmi ás oka nem volt a válasznak, mintsem az, hogy éppen Norwich-ból hazafelé úton szegezték neki a kérdést. Így ragadt a név a fajtára.
Ahogy a többi terrierfajta esetében, a norwich terriernél is számos, más fajtákkal történő keresztezés vezetett a végső forma kialakulásához. Még 1930-ban sem volt teljesen egységes a fajta külleme: méretükben nagyobbak voltak a mai egyedeknél, fülük vagy felálló vagy lógó volt. A tenyésztők többsége a felálló fület preferálta, és elkezdte szelektálni az állományt. A legfontosabb szempont azonban mindig is az ebek vadászösztöne, vadászati képességei voltak, a fültartás csak az 1932-es Kennel Klub regisztrációval vált fontos szemponttá. Természetesen sok csatározásra adott okot ez a kérdés a tenyésztők között, de úgy tűnik, Mr. Read, a felálló fülű norwich-ok szószólója volt az „erősebb” - az első standardban azonban még kompromisszumos megoldást kínáltak: "Ha a fül feláll, némileg nagyobb, mint a Cairné, ha lelóg, szabályos és kicsi, teljesen lelógó." Nagyjából az 1940-es évek elejére tisztult le a kérdés, és már nagyon kevés olyan terrierrel lehetett találkozni, melynek törzskönyvén az első három generáció "vegyes" fültartású lett volna. 1954-re sikerült kivívniuk a tenyésztőknek, hogy a felálló és a lelógó fülű, már szelektíven tenyésztett ebeket két önálló fajtaként, norwich és norfolk terriernek regisztrálják.
Az igazi elismerés 1965-ben jött el a norwichok számára: ekkor adtak ki először a fajtában CC címet a Cruft’s-on.
Az első és a második világháború alatt is a kipusztulás szélére került a fajta, azonban az elkötelezett tenyésztők bedlington, bull és staffordshire terrierek bevonásával ismét útjára indították a tenyésztői munkát. Annak ellenére, hogy élénk, éber és bátor apró ebek, napjainkban nem igazán népszerűek, azonban e ténynek is megvan a maga előnye: a fajta nem terhelt a túlszaporításból eredő genetikai rendellenességekkel és betegségekkel. Erős, szívós szervezetük biztosítja, hogy akár 15 éves korukig is társai legyenek gazdájuknak.
Természetük megnyerő, nem kötekedőek, más kutyákkal is problémamentesen együtt tarthatók. Imádnak kirándulni, órákig képesek gazdáikkal együtt csatangolni erdőn-mezőn, de jól alkalmazkodnak a városi élethez is. Egy a lényeg: a gazda mindig a közelben legyen. Ragaszkodók és alkalmazkodók, és nagyon nagy előnyük, hogy nem ugatósak. Nem csak figyelmes, és könnyen tanítható kutyák, de jó társaságot is jelentenek bohókás, vidám természetükkel. Gyermekek mellé fenntartás nélkül ajánlhatók, imádnak velük együtt új dolgokat felfedezni és tanulni.
Egyetlen hátrányuk talán a szőrük: bizony az rendszeres ápolást igényel. De nem kell ettől sem megijedni, csak némi átkefélést és minimális kézi trimmelést igényelnek, melynek során egy speciális kés segítségével az elhalt szőrt a hüvelykujj és a mutatóujj közé szorítva kitépkedik. A procedúrát célszerű kutyakozmetikusra bízni, és egyáltalán nem kell attól tartani, hogy az fájna a kutyának. A megfelelően ápolt szőr mellett a lakás nem lesz tele kutyaszőrrel, hiszen az nem hullik, így az otthon tisztaságát sem veszélyeztetik ezek a bájos kis koboldok.
A képeket Alexey Kalashnikov orosz állatfotós készítette.
