A bulldog fajták feltehetőleg az ázsiai masztiffoktól származnak, azoktól, melyek még a nomád törzsekkel érkeztek az európai kontinenensre, és hihetetlen erejű, kemény kutyák voltak, rettenthetetlen bátorsággal. Annak ellenére, hogy feltehetőleg már Kr.e. 800-1000 körül Angliába, és később a Kr.u. 400 körüli években is érkezett egy "adag" masztiff a szigetországba, csak a VII-VIII században igazolható, hogy a kutyák marhapásztorokkörül dolgoztak.
A második hullámban érkezett masztiff okat alanoknak hívták, belőlük alakult ki később a bulldog, akinek a neve a "bull" (bika) és "dog" (kutya) szóból ered. Mivel a masztiffok kevéssé voltak mozgékonyak, a kutyák közül általában kiválogatták a kisebb, de fürgébb egyedeket, mert csak ők voltak eredményesen használhatók a marhák leküzdésében. Amint azt több fajta történetében is olvashatjuk, bizony Angliában tilos volt a köznép számára a nagyvadakra történú vadászat, tehát a masztiffok ezirányú használhatósága is lényegtelenné vált.
A bulldogok kitenyésztése során az elsődleges fontosság a munkára való alkalmasság volt. A jó kutyának gyorsnak kellett lennie, képesnek arra, hogy kitartóan üldözze a vadat, ha úgy hozta a szükség, és bizony jó helyzetfelismerő képességére is szüksége volt, hogy tudja, mikor készül támadni a bika. Angliában nem csak a marhák, de lovak és disznók befogására is alkalmazták őket. Beszélik, hogy a korai, munkára használt bulldogok között ismert volt olyan, amelyik 80 fon súlyával képes volt egy közel 1800 fontos bika földre rántására.
Sok bulldogot használtak állatviadalokon, mely sport igencsak népszerű volt a középkori Angliában, sőt, egészen 1835-ig, amikor is betiltották az ilyen jellegű versengéseket. Ez ahhoz vezeetett, hogy a XIX. századra a korábbi tiszta vonalú bulldogokat elkezdték más fajtákkal keresztezni, ki-ki a céljának megfelelően. Aki nagy, erős őrzőkutyát akart, az a masztifokhoz nyúlt vissza, akit viszont a kiállítási világ vonzott, és kicsi, mokány ebet akart, az a mopszok felé kacsingatott. Ez utóbbi keresztezési koncepcióból alakultak ki az angol bulldogok.
Azonban már korábban, a XVIII-XIX. században megindult és folyamatossá vált az elszegényedett paraszti rétegek kivándorlása a brit szigetekről Amerikába, általában az emberek, családok magukkal vitték kutyáikat is. Nem rövid útra készültek, hanem életük, sorsuk jobbra fordulása, biztos munka reményében, letelepedési szándékkal indultak el az Újvilág felé. Mivel kutyáik a ház, a birtok őrzésére voltak rendelve, így az új hazában is ez lett a feladatuk. Amerika földje bár az ígéret földje volt sokak számára, nem szabad elfelejteni, hogy pont ezek az évtizedek voltak a legvérzivatarosabbak. Nem csak az őslakosok és a betelülők között zajlottak heves csatározások, betörések, de a XVIII. század végén a Függetlenségi Háború is "kedvezett" a kalandoroknak. Így hát valóban szükség volt a jól képzett házőrző ebekre.
A hatalmas kontinens nem csak rablóbandákban és tolvajokban bővelkedett, de bizony sok helyen vadállatokkal is meg kellett küzdeni, távol tartandó őket a farm állataitól, sőt, itt még vadászni is lehetett a kutyákkal, akár kis-, vagy nagyvadakra. A bevándorlóknak köszönhetően az amerikai kontinensen fennmaradt a bulldogok ősi típusa, mert ott bizony volt igény a munkájukra.
Mivel Amerikai hatalmas területén a nagy farmokat bekeríteni lehetetlenség volt, a marhákat és sertéseket általában ridegtartásban tenyésztették, márpedig ilyen körülmények mellett elengedhetetlen volt a jó kutya segítsége. Nem csak őrizni kellett a jószágot, de bizony be is fogni, és talán ez bizonyult a legnagyobb kihívásnak ember és állat számára is.
Szerencsére a XIX. század elejétől már maradtak fenn írásos feljegyzések a birtokokon levő állatokról és bizony a kutyákról is, sőt egyes dpokumentumok szerint börtönökben is használták a korai típusú bulldogokat, mint őrkutyákat. Persze ezekben a leírásokban és feljegyzésekben még korántsem egységes az elnevezésük, sőt, általában szolgálóhelyük szerint, a farm neve alapján sorolták be őket, vagy nemes egyszerűséggel csak "Old English White"-nak nevezték-
Azonban ahogy változtak az idők, és változtak a gazdaságok is, a tengerentúl hatalmas farmjai helyett kialakuló nagy mezőgazdasági társulások egyre kevésbé igényelték a négylábúak munkáját. A technika fejlődése kiszorította az ősi barátot, így azok szép lassan munkanélkülivé váltak. A XX. század közepére a fajta a kihalás szélére került.
És hogy miért nem történt így? Mert néhány elkötelezett ember nekiindult, és addig ment, amíg rá nem lelt az ősi típusú bulldogok utolsó példányaira, valahol a hegyek és a déli országrész távoli, még működő farmjai között, ezekkel a kutyákkal pedig nekikezdettek a tenyésztési munkának. Az amerikai tempónak hála, a nyolcvanas évekre szinte már az egész világ megismerte az amerikai bulldogot. A70-es években két tenyésztő, Alan Scott és John D. Johnson hivatalos kérvényt nyújtott be az általuk tenyésztett bulldogok elismertetésére, "American Pit Bulldog" néven.
Olyannyira komolyan vették a munkát, hogy a kérvény mellé komplett fajtastandardot is mellékeltek, melyet nem kevés munkával állítottak össze. 1975-ben a fajta elismerése megtörtént, de a névválasztás nem volt túl szerencsés. Sokaknak nem tetszett a Pitbull terrierekre emlékeztető név, különösen, hogy az amerikai bulldogoknak semmi közük nem volt a kutyaviadalokhoz. Így hát az "ősatyák" új néven kezdték törni a fejüket, és a legegyszerűbb módszert választva egyszerűen csak elhagyták a "pit" szót. Így próbáltak javítani a fajta megítélésén, melyért azért - valljuk be - sokat tett Alan Scott cikke is, melyet egy marhatenyésztéssel foglalkozó szaklapban jelentetett meg. A hazájukra és hagyományaikra oly büszke amerikaiak végre megértették, hogy bár a bulldogok az óhazából származnak, mégis, az amerikai bulldog már az új haza kutyája, mely őseik hagyományait hordozza magában.
