Amilyen kicsinyke sziget Írország, annyira sok fajtát adott a világnak. Szinte majdnem ugyanannyit, mint a földrésznyi Afrika. A négy ír fajta - ír farkas, ír vízi spániel, ír szetter és ír terrier - közül ez utóbbi a legősibb. Na de milyen egy tipikus ír ember? Vörös hajú és tüzes természetű. Akárcsak az ír terrier.
Mint azt a fajta neve is mutatja, a legendák hazájából, a csodálatosan zöld ír szigetről származik. Egyike a legősibb terrierfajtáknak, és az elsőként regisztrált ír származású terrier fajta a négy közül. Ősei közül ki kell emelni az Old English Black and tan terriert, ezt az igen régi, mára kihalt fajtát, mely oly sok, ma is népszerű terrier közös őse volt.
Az 1880-as évek előtt az ír terrier fajta színe nem volt egységes vörös, előfordultak balck and tan és brindle, azaz csíkos, sőt, tarka egyedek is. A tenyésztés kezdeti éveiben, évtizedeiben még nem fordítottak különös figyelmet a küllemre, a munkaadottságok sokkal fontosabbak voltak, hiszen ezeknek az ebeknek nem csak meg kellett védeniük a családot, de meg kellett küzdeniük a házat fenyegető rágcsálókkal is. Ekkortájt még senki nem törődött a kutyakiállításokkal és a szépséggel. Olyannyira nem, hogy az ír terrierről szinte semmiféle feljegyzés nem maradt.
Az 1874-es Dublin-i kiállításon még két eltérő méretben indítottak osztályt ír terrierek számára, és a kiállított ebek szinte kivétel nélkül mind vágott fülűek voltak. A fajta számára az első alkalom az egységesített, külön osztályban történő kiállítási megmérettetésre Glasgowban került sor, 1875-ben, ahol közel 50 egyedet mutattak be. Erre az esztendőre tehető az első írásos említés is, hiszen Idstone 1872-ben megjelent Book of Dogs című könyvében még utalást sem találni a fajtára.
A sikeren felbuzdulva 1879-ben megalakult az első fajtaklub Dublinban, melynek egyik alapítója, oszlopos tagja, éveken át titkára, majd tiszteletbeli elnöke, Dr. R. B. Carey volt, aki élete végéig szívén viselte kedvenc fajtája alakulását, és népszerűsítését. Erre az évre tehető Ch. Erin és Ch. Killney Boy, egy Mr. Billy Graham nevű úriember kutyáinak megjelenése is, akiket a mai napig a fajta ősanyjának és ősapjának tartanak. A két kutya utódai között temérdek champion található.
Még az alakulás évében elkészült az első fajtaleírás és egy éven belül az ír terrier a népszerűségi toplista elejére kerül. Az 1880-as évektől komoly viták folytak a fülek vágását illetően, pro és kontra érveket vonultattak fel a tenyésztők. Végül 1889-ben Mr. Barrett javaslatára a Kennel Club elfogadta, hogy az adott évtől már csak vágatlan fülű ír terrierek vehessenek részt a kiállításokon. Sőt, az 1880-as évektől folyó szigorú, szelekciós törekvések a különféle színváltozatokat kiszelektálták, elérve ezzel a ma ismert, egységes vörös színt.
A népszerűség jeleként tekinthető az is, hogy 1911-ben újabb klub alakult, nemcsak neves tenyésztők, de ismert és elismert közéleti emberek részvételével és közreműködésével.
A későbbi években további fajtaklubok alakulásának lehettek tanúi a tenyésztők és a fajta kedvelői az Egyesült Királyság minden szegletében.
Ez a népszerűség és lelkesedés egészen az első világháborúig tartott, amikor is – mint sok más fajta esetében – a tenyésztési korlátozások, a gazdasági problémák jócskán visszavetették a kutyázási kedvet. A háború utáni években, ahogy az életkörülmények javultak, a divatok is változtak, nem csak az öltözködésben, de kutyás téren is. Az emberek elkezdték elveszíteni érdeklődésüket a tüzes ír fajta iránt. Bár az „öreg tenyésztők” megmaradtak, már alig-alig adtak el kutyát, és a kiállításokon is alapos létszámcsökkenés volt megfigyelhető a fajta ringjénél.
Sokan elkeseredtek, és abbahagyták a tenyésztés, megint mások elkeseredetten próbáltak a népszerűsítésért küzdeni. Ez utóbbiak közé tartozott Mr. Gordon Selfridge is közismert áruházában helyet biztosított, ahol megrendezhették az ír terrierek kiállítását. A rendezvényre, melyet Grace herceg nyitott meg, és nagy érdeklődés kísért, 23 kutyát mutattak be: kanokat, szukákat, kölyköket egyaránt. Mivel adatok nincsenek arra vonatkozóan, hogy mennyire volt pontosan sikeres a kiállítás, csak reménykedhetünk benne, hogy a bőkezű felajánlás nem maradt haszontalan.
A két világháború közötti rövid fellendülést követően a második világháború pusztítása ismét visszavetette a tenyésztési kedvet, ám néhány lelkes tenyésztő, szerte Európában hamar munkába kezdett, fellendítve ismét a fajta népszerűségét.
A fajta angliai elismerése után nem kellett sok idő ahhoz, hogy meghódítsa a szíveket a tengerentúlon is, hiszen a híres Westminsteri kiállításon már 1881-ben indítottak ír terriert, öt év múlva pedig megalakult az amerikai fajtaklub is.
Hazánkban sajnos méltatlanul népszerűtlen. Alig pár, elkötelezett tenyésztő viseli szívén a fajta sorsát, és a regisztrált egyedek száma is alacsony. Pedig ez a sokoldalú, akár vadászatra is kiválóan alkalmazható terrierfajta méltán érdemelne helyet a kutyaszerető szívekben. Nem csak kemény, harcos terrier, de igazán jól alkalmazkodó, kedves és nagyon szerethető fajta. Ráadásul nem is ugatós, csak akkor jelez, ha az feltétlenül szükséges, és bizony városi lakásban is kifejezetten jól elvan, ha kellő mennyiségű mozgást tud biztosítani számára a gazdája.
Arany kutya, kívül és belül - írta róla Jack London. Mihály, Az éneklő kutya főhőse pontos ábrázolása a csodálatos ír terriernek.
