A boerboel-t (ejtsd: burbul) nem véletlenül nevezik a szavannák királyának. Megjelenése fennséges, tiszteletet parancsoló, ereje hatalmas. Magabiztos, nyugodt és kimért fajta, melynek története sem hétköznapi, sokkal inkább uralkodói. Érdemes hát vele egy kicsit mélyrehatóbban is foglalkozni.
A boerboel története Kr. E. 640-ben, Asszíriában kezdődött. Két asszír király, Asarhaddon é Ashurbani mindig is nagy termetű kutyákkal vadászott oroszlánokra és vadlovakra. Leleteken talált ábrázolások igazolják e tényt, mint azt is, hogy Nagy Sándor is egy nagytestű kutyát kapott ajándékba az albán királytól. A királyt első pillanatban elbűvölte a hatalmas állat, ám csalódottnak érezte magát, amikor az eb bizony nem akart medvére, vaddisznóra és szarvasra vadászni. Nem lett hát hosszú élete. Az albán király, értesülve a tragédiáról, azonnal egy másik kutyát küldött Nagy Sándornak, de már „használati utasítást” is mellékelt hozzá: ha vadászni óhajt a felséges úr a kutyával, akkor megfelelő kihívást kell biztosítania a számára. Elsősorban oroszlánra és elefántra ajánlotta az ebet. Bár pontos adatok nem ismertek, az tény, hogy végül a kutya képességei nagy hatást gyakoroltak az uralkodóra.
Ismert, hogy a molosszusoknak nagy szerepük volt több mai fajta kialakulásában. A gigantikus erejű ősi molosszusokat elsősorban a ház őrzésére használták, de sokszor mentek csatába a római légiók oldalán, együtt harcolva az emberekkel, és sokszor hősként esve el. Ám nem csak a Római Birodalomban ismerték és kedvelték ezeket a hatalmas jószágokat, de a sumérok, asszírok és más népcsoportok is. És ha ókori Róma, akkor cirkusz és aréna, ahol vadállatok ellen harcoltak az ebek. A katonákkal és az utazókkal a molosszusok Európa más területeire is eljutottak, ahol a helyi fajtákkal keveredve új típusok, új fajták alakultak ki.
Ahogy múlt az idő, a kereskedelem kelet és nyugat között egyre inkább fejlődött. A Holland Kelet-India Társaság Jan van Riebeecket küldte Afrika déli csücskébe, hogy ott kereskedelmi ügynökséget alapítson. Saját védelme érdekében Jan van Riebeeck egy "Bullenbijter"-t vitt magával. Vele együtt, és a későbbi időkben további telepesek érkeztek, más nagytestű kutyákkal, köztük sok masztiff és bulldog jellegűvel. Nem volt kialakult tenyésztői munka, a betelepült kutyák szabadon kereszteződtek az őshonos ebekkel, mígnem kialakult egy új fajta: a boerboel.
Ám nézzük meg a fajta „afrikai oldalát” is. A történet Etiópiában kezdődött, ahol is egy Cynomones törzs „indián kutyának” nevezett ebeket használt. Ezek az ebek Babilonból származtak, és mint nagy, erős, oroszlánnal szembeni harcra alkalmas kutyának jellemezték őket. Elsősorban arra alkalmazták ezeket az ebeket, hogy megvédjék őket a vadállatoktól, de gyakorta mentek velük vadászni is. Olyan hírük volt ezen kutyák bátorságának és erejének, hogy korabeli legendák a kutya és a tigris kereszteződésének tartották őket. Ahogy az afrikai törzsek vándoroltak, és haladtak dél felé, úgy vitték magukkal kutyáikat is.
Maga a boerboel kialakulása bizony nem rövid időt vett igénybe, magának a fajta kialakulásának írott történelme 1652-től közel 1900-ig tartott. A kemény és kitartó első telepeseknek nem csak a ragadozó állatokkal, de a különleges klímával is meg kellett küzdeniük. Kutyáik állták a sarat, hosszú kilométereket tettek meg a csordák terelése során, megküzdve vadállatokkal és támadásokkal, de sokszor bizony a megvadult marhákkal is. A telepesek találékonyak és ügyesek voltak, nem rettenve vissza semmitől, pedig valljuk be, a körülmények nem éppen kedveztek egy új kutyafajta kialakításának. Ám nekik szükségük volt egy erős és bátor ebre, két alapvető elvárás mentén: tudják túlélni a körülményeket és képesek legyenek megvédeni gazdájukat. Egyik jó kutyát a másikkal keresztezték, hiszen csak az élte meg az ivarérett kor, amelyik valóban jó volt, és csak a teljesítmény fokozására való törekvés irányította a tenyésztési munkát, ugyanis, valljuk be, a tisztavérűség, a küllem nem elsődleges szempontok egy újonnan érkezett telepes életében. Ennek köszönhető, hogy a boerboel a legjobb masztiff jellegű kutyákból alakult ki, ezek az ebek pedig katonák, telepesek és gyarmatosok költözésével Európából, valamint a vándorló afrikai törzsek által kerültek Dél-Afrikába.
Talán a fajta szerencséje, hogy a kinológiai világ még nem ismerte el, így zárt génállománya nem, vagy nem könnyen hígulhat, nem keverhetik más fajtákkal a kiállítási megfelelőség érdekében, ahogy tették azt hosszú idők során sok más fajtával.
Az évek során persze a boerboel őshazájában is veszélybe került, ahogy érkeztek a telepesek és vitték magukkal német juhászaikat, rottweilereiket, bullmasztiffokat, dogokat és más őrző-védő ebeiket. Hitték, hogy az új haza körülményeivel is megbirkóznak hűséges ebeik. Mikor látták, hogy ez bizony nem olyan egyszerű, keresztezésekkel próbálkoztak, de a hiábavaló munkát egy idő után feladták.
És veszélybe került amiatt is, hogy az új fajta felbukkanása láttán előkerültek a mindenben üzletet szimatoló szaporítók is, akik amit értek, pénzzé tettek és a pénzcsinálás mámorában egyre-másra keresztezték a boerboelokat, majd minden más, a boer-ra kicsit is hasonlító fajtát, hogy minél több kutyát dobhassanak piacra.
A keresztezések bizony majdhogynem a kihalás szélére sodorták ezt a csodálatos kutyafajtát.
Johan de Jager, egy dél-afrikai ültetvényes az 1960-as évektől nyilvántartást vezetett kutyáiról és tenyésztési munkájáról, így nagy segítséget jelentett a fajtát a kihalástól megmenteni akaró lelkes csapatnak a dokumentáció. Lucas van der Merwe és Jannie Bouwer több ezer kilométert autóztak, tisztavérű boerboelek után kutatva. A közel ötezer kilométeres út során alig 500 példányt találtak. Folyamatosan dokumentálták megfigyeléseiket és eredményeiket. Pontosan 275 ebet választottak ki, ők találtattak tisztavérűnek, ezáltal arra alkalmasnak, hogy megalapozzák a fajta génállományát. 1983-ban megalakult Dél-Afrikában az első fajtaklub, a SABT, és Lucas van der Merwe megfogalmazta a fajta standardját is.
2001-ben néhány tenyésztő megalapította az EBBASA-t (Elite Boerboel Breeders Association of South Africa), elsősorban azért, mert nem találták eléggé szigorúnak a SABT egyes előírásait. Azt, hogy melyik irányvonal a célravezetőbb, majd az idő megmutatja.
Tudni kell, hogy a dél-afrikai boerboelek nem lakásokban, vagy a nagyvárosok kertes házaiban születnek. A tenyésztési feladatok generációról generációra öröklődnek, a fiatalok a nagy öregektől tanulják, lesik el a feladatokat. A boerboelek otthona az állattenyésztők és ültetvényesek birtokai, mely farmok sokszor csak nehezen megközelíthetők, de a becsületes telepesek számára a mindenség. Ezek a tenyésztők még mindig elsősorban munkára való képességeik alapján szelektálják a kutyákat, a küllem másodlagos fontosságú, és bizony nem szívesen adják idegenbe, messzi földre őket. Ám ha mégis rászánják magukat, akkor a barátság garantált, a kutya életét a messzi távolból is figyelemmel kísérik. Ha adnak, jó szívvel adnak, így kerülhettek boerboel-uk Európába, elsősorban Hollandiába és Belgiumba. Annak ellenére, hogy alig párszáz boerboel él a kontinensen, a SABT európai képviselői minden évben szerveznek tenyészvizsgálatot, azért, hogy a fajta tenyésztése az őshazától távol se térjen el az általuk felállított, őseiktől megörökölt irányvonaltól.
Meg kell említeni, hogy a fajta nagy népszerűségnek örvend Oroszországban, ahol az RKF bizony támogatja a még el nem ismert fajták tenyésztését, napjainkra már több fajtaklub gondozza a boerboel-t. Az orosz tenyésztők nem csak kiváló küllemű, típusos kutyákat importáltak Dél-Afrikából, de komoly őrző-védő munkát is végeznek velük – nem engedik, hogy az ősi ösztönök és képességek kihasználatlanok maradjanak.
Magyarországon még méltatlanul ismeretlen a hatalmas, ám nemes fajta. Alig pár egyed lelhető fel, néhány lelkes tenyésztő tulajdonában, akik ápolják a kapcsolatot az őshazával, a dél-afrikai tenyésztőkkel, akarnak és tudnak tanulni tőlük, vigyáznak a tiszta vér megőrzésére.
