Korai tibeti feljegyzések említést tesznek egy aprócska termetű, sűrű bundájú kutyáról, aki a zord időjárás minden viszontagságának ellenáll. Eredeti neve „lago kye”, mely szó jelentése „kézben tartott kutya” – utalva aprócska termetére. Mai, világszerte elterjedt neve Kínából származik, jelentése pedig – mi is lehetne más – „kis oroszlán”.
Kinézete természetesen nem véletlen, akárcsak hasonlósága a többi kínai és tibeti apróságéval.
Mivel a buddhizmus szent állata az oroszlán, természetesen mind a két országban igyekeztek az oroszlánhoz minél hasonlatosabb kutyákat kitenyészteni. Már Kr. E. 1000-ből vannak feljegyzések ún. „asztal alatti” kutyákról, azaz olyan rövid lábú ebekről, melyek kényelmesen elfértek az alacsony keleti asztalkák alatt.
Az eltérő kultúra, tradíciók, vallás hatására a két ország hatalmas területének más-más részén másként képzelték el az oroszlánkutya megtestesülését, ennek eredményként alakult ki ez a viszonylag sok, különféle törpekutya, melyek mindegyike „oroszlánkutya” néven került be a korai köztudatba. Az oroszlán nagy jelentőséggel bír a buddhizmusban, mely vallás mindkét ország vezető vallása, kultúrájának alapja, nem véletlen hát, hogy a szerzetesek igyekeztek minél inkább oroszlánszerű kutyácskákat kitenyészteni. Úgy tartják, hogy az oroszlánkutyában lakozik a szellemoroszlán, mely nem más, mint egy hegyi szellem.
Ez a hegyi szellem képes nem csak térben, de időben is utazni, alakját változtatja, és bűvös erővel bír.
Egy eredeti kínai leírás, mely a Pekingi Kennel Klub tulajdona, így jellemzi a shih-tzut: feje az oroszláné, pofája, mint a bagolyé, szája akár a béka szája, a nyelve virágszirom, a fogai rizsszemek, teste mint a medvének, erős háta a tigrisé, farka a főnixé, lábát a dús szőrzet hasonlatossá teszi az elefánt lábához, csillogó, nagy szemei akár a sárkányszemek, mozgása pedig oly kecses, akár az aranyhalé a vízben.
A shih-tzu eredete a múlt homályába vész és legendák övezik. Egészen a XV. századik csak homályos utalásokat találunk aprócska, oroszlánszerű kutyákra, melyekből nehéz megállapítani, hogy a több kínai és tibeti fajta közül melyikre is vonatkoznak. Marco Polo, aki már 1271-ben eljutott Ázsiába, említést tett ezekről az apró kutyákról, de korántsem gyakoroltak rá akkora hatást, mint más fajták, például a tibeti masztif.
Kínában a shih-tzu egyfajta rang volt, melyet császárok viseltek. Kubiláj kán, miután leverte a Szung – ok hatalmát, és 1271-ben megalapította a Jüan dinasztiát, a „shih-tzu” címet vette fel.
A dalai láma 1653-as, kínai császárnál tett látogatásakor egy kis shih-tzu-t vitt annak ajándékba, aki nagyon megkedvelte ezt a vidám, kedves kis ebet. Ettől kezdve a tibeti fajta tenyésztése nagyrészt Kínába tevődött át. A Ming és Csing dinasztiák uralkodása alatt virágzott a kutyatenyésztés, az ebeket nagy becsben tartották. Nem elképzelhetetlen, hogy időszakosan megpróbálkoztak azzal, hogy egyéb, a palotákban kedvelt fajtákkal keresztezzék őket.
Cu-Hszü császárné, aki a XIX. század végén uralkodott, igencsak kedvelte a kutyákat, tartotta és tenyésztette is szinte az összes törpefajtát.
Utoljára 1908-ban kapott a Dalai Lámától ajándékba egy kis shih-tzut. Halála után azonban a kutyák nagy része elpusztult, vagy a szolgák „áldásos” munkájának köszönhetően a palota falain kívülre került. Az új császár nem szívlelte a kutyákat, így nem bánkódott emiatt. Az 1900-as kínai forradalom, az első világháború, majd a japán megszállás szintén nem kedvezett a tenyésztésnek, az pedig ismeretes, hogy a kommunista rendszer eszméi mit tartottak erről az „úri hóbortról”. Ugyan az 1934-ben megalakult Kínai Kennel Klub tett erőfeszítéseket, hogy a hosszúszőrű törpefajtákat szétválassza, és igyekeztek a standardokat lefektetni, a politikai életben bekövetkezett változások miatt ez a nagy munka a nyugati országok kutyásaira maradt.
Visszatekintve a történelem eme időszakára, talán nem bánkódhat senki sem amiatt, hogy a tilalom ellenére a szolgák kicsempészték a kutyákat, hisz így ezek – melyek már biztosan shih-tzuk voltak - eljuthattak más földrészekre, főként Európába. Az első egyedek 1927-ban kerültek Angliába Douglas Brownrigg tábornok révén. A fajta kiállítási debütálására három évet kellett várni Angliában, azonban bájos megjelenésével, földet söprő dús szőrzetével hamar belopta magát a kutyabolondok szívébe. 1934-ben a Kennel Club és Brownrigg tábornok közösen kidolgozták a shih-tzu standardját. 1935-ben megalakult az első fajtaklub is a brit szigeteken. Útja más európai országba és a tengerentúlra zökkenőmentes volt – mindenhol szívükbe zárták az emberek e bájos kis kutyákat. Az USA-ba nem sokkal a második világháborút megelőző években kerültek kutyák, és hamar lelkes tenyésztés kezdődött. Hivatalos elismerésükre az 1955-ös formális elismerés után csak 1969-ben került sor, ám a közbeeső időben is sorra alakultak a fajtaklubok. Népszerűsége ettől kezdve szerte a világon megállíthatatlan lett.
Hazánkban mintha nem kedvelnék annyira az emberek a hosszúszőrű, apró ebeket. Vagy talán csak nem ismerik őket eléggé? Nem tudni. Az azonban tény, hogy az első példányok 1981-ben kerültek az országba egy NDK-ból hazatelepült tenyésztő, Kissné Hamm Karin révén. Bár a kezdeti lelkesedésnek köszönhetően viszonylag sok kutya érkezett az országba, elsősorban a kommunista blokk országaiból, és néhány alom is született, hamarosan csökkent a kedv, és csökkent az importált tenyészegyedek száma is, annak ellenére, hogy a határok megnyílása után egyre több lehetőség adódott a kutyák importjára más országokból is. Elképzelhető, hogy a szőrzetápolási nehézségek miatt kevés tenyésztő vág bele a shih-tzuk tenyésztésébe, ám a hazai kutyák elismertek szerte a világban, a kis létszámú tenyésztői csapat munkája magas színvonalon folyik.
