Kína déli részén található Kwung Tung tartomány, ezen belül Dah Let városa. Erről a vidékről származik a shar-pei. Régészeti leletek és műalkotások alapján története egészen a Han dinasztiáig, azaz az i.e. 206 – i.sz. 220-as évekig vezethető vissza.
A korai művészeti alkotásokon található kutyaábrázolásokat a különféle fajták hívei mind magukénak vallják, azaz a chow-chow elkötelezettjei szerint azok chow-k, a masztiff gazdák szerint leginkább masztiffok. Az viszont biztos, hogy ezeken az ábrázolásokon látható kutyák gyűrűs farkúak, testfelépítésük és mertük alapján a mai shar-pei-hez közel álló típust képviselnek.
Egyes elképzelések szerint a shar-pei különféle fajták kombinációjaként vagy mutációjaként alakult ki. Ugyanakkor a shar-pei és a chow-chow az a napjainkban ismert két kutyafajta, melyeknek a nyelve kék.
A shar-pei nevének jelentése: homokbőrű kutya, ugyanis a szőrzet durva, mely az azt megérintő kezet érdesen karcolja.
A shar-pei – ellentétben a többi kínai fajtával – nem az uralkodó osztályok kutyája, féltett öleb volt, hanem elsősorban vadász-, és őrző, valamint terelőkutya. A későbbi idők kétes hírnevet hoztak a shar-pei-nek: kínai harci kutyaként lett ismert. Mivel érdes, durva szőrzete miatt ellenfele nehezen tudta megragadni, és ha mégis sikerült neki, akkor laza bőre miatt a shar-pei könnyedén hátra tudott fogni, nem igazán volt legyőzője az arénákban.
A harci kedv és a kitartás fokozása érdekében a fekete és fawn egyedeket favorizálták, ezekről azt tartották, keményebb, jobb harcos kutyák.
Mindazonáltal a shar-pei természeténél fogva egyáltalán nem agresszív, ugyanakkor provokáció esetén képes akár a saját haláláig is küzdeni. Egyes feltételezések szerint drogok alkalmazásával váltották ki az állat agresszivitását, valamint a későbbiekben más fajtákkal való mixeléssel.
A háborúk és az éhínségek az évszázadok során sokszor pusztítottak Kínában, és bizony ennek következtében a shar-pei, sok más fajtársához hasonlóan, hamar a konyhaasztalon találta magát. Bár hála harci kutya mivoltuknak, soha nem voltak olyan komoly veszélyben e téren, mint a chow-k, bizony a gyengébb fizikumú és intelligenciájú, vagy rossz karakterű kutyák eledelként végezték. Ugyanakkor természetes volt az is az emberek számára, hogy az alsóbbrendű lényként számon tartott kutyát nem etették, hanem inkább megették. Leginkább a Ming dinasztia (1368-1644) alatt indult hanyatlásnak a shar-pei-ek tenyésztése.
A XIX. században Kína nyitottabbá vált a nyugati világ felé, ezáltal erősebb és nagyobb kutyák is bekerültek az országba, melyeknek a shar-pei már nem volt ellenfél. Megpróbálkoztak más fajtákkal való keresztezésekkel, mint a bullterrier vagy a boxer, de nem sok sikerrel. A fajta veszített népszerűségéből, már nem felelt meg az arénákban, ez pedig az állomány csökkenéséhez vezetett.
Nem tett jót a fajta sorsának az sem, hogy a kommunista államban a kutyatartókra igen magas adókat róttak ki, melyet 1947- ben drasztikusan megemeltek, később pedig a tenyésztést is megtiltották.
Mao Ce-tung (1893-1976) odáig ment, hogy a kutyák tömeges kiirtását rendelte el, hivatkozva arra, hogy a kedvencként tartott ebek egy kiváltságos osztály szimbólumaként egyáltalán nem kívánatosak egy kommunista államban.
Az 1960-as évekre szinte eltűnt a fajta Kínából, igen ritkán lehetett egy-egy példányt látni, azokat is leginkább vidéken, vagy a szigeteken, elsősorban Macaon és Hong Kongban. 1966-ban a Hong-Kong Kennel Club nem volt hajlandó újabb shar-pei-eket regisztrálni, mivel úgy gondolták, ezek az egyedek nem felelnek meg az eredeti elképzeléseknek. Ezért néhány tenyésztő megalapította a Hong-Kong and Koowloon Kennel Association-t, mely szervezet munkájának köszönhető az első hivatalos standard.
Egy kisebb tenyésztői csoport két lelkes emberrel az élen munkába kezdett. M. C. Chung már előzőleg is tenyésztett shar-peit, Matgo Law pedig éppen csak elkezdte a munkát. A legtöbb kutya bizonytalan származású volt, így az egyetlen lehetőség számukra a beltenyésztés maradt, ám emiatt igencsak figyelniük kellett az egészség, a felépítés, a karakter megőrzésére. Ezek a tenyésztők gyakorta „hibás” (foltos, felálló fülű, stb.) egyedeket is használtak, amennyiben azok olyan előnyöket, jó tulajdonságokat hordoztak, melyek a fajta előbbre vitelét szolgálták.
Matgo Law első kutyáját egy hong-kongi utcán vette, 81 dollárért. Második ebe, Down-Homes Sweet Pea, egy harcikutya tartó ajándéka volt, ez a kutya lett kennelének alapítója, minden ma élő shar-pei ősanyja.
Law egy 1971-es amerikai kutyás lapban egy cikket talált a ritka fajtákról, ezek között felfigyelt egy shar-peit ábrázoló képre is, mely aláírása szerint a fajta egyik, feltehetőleg utolsó egyedét ábrázolta.
Azonnal tollat ragadott és felvázolta terveit és elképzeléseit a fajta megmentését illetően, valamint eljuttatott néhány képet a cikk szerzőjének, Margaret Fanswoth-nek. Kérte, legyenek segítségére a fajta megmentésében. Levele hatására közel 200 lelkes ember jelentkezett és ajánlotta fel együttműködését. Matgo Law nem is remélt ekkora sikert, de hamarosan már tucatnyi kutya állt készen arra, hogy az USA-ba utazzon, és ott elkezdődhessen a tenyésztői munka. 1973-tól rendszeresen érkeztek tenyészállatok Amerikába, elsősorban Matgo Law tenyészetéből, de néhány eb Chung-tól is.
A kezdeti idők hong-kongi shar-pei-jei és az USA-ba érkező első egyedek még igencsak másként néztek ki, mint a ma ismertek.
A kínaiak által használt és favorizált kutyák magasabbak, vékonyabb csontozatúak, összességében véve könnyebbek voltak.
Mindezek ellenére 1978-ban a shar-pei még mint a világ legritkább fajtája került be a Guiness Rekordok Könyvébe. Európába, azon belül is elsőként Németországba 1979-ben, Nagy Britanniába két évvel később kerültek az első shar-pei-jek.
Hogy miért is fáradoztak ennyit és ennyien az egész világon a fajta megmentése érdekében? A válasz a fajta egyedülálló különlegességében keresendő: fő ismertetőjegyei a nyelve, a bőre, a szőrzete és a pofája. Nyelvének és szája nyálkahártyájának színezete kékes. Szőrzete igen különleges – kemény és elálló, akár egy durva szőrű kefe. Bőre laza, mely ráncos külsőt kölcsönöz a kutyának.
A kölykök még igen ráncosak, leginkább a testükön, azonban ezek a redők fokozatosan eltűnnek a növekedéssel. Egy felnőtt shar-pei bőre ugyan laza, de soha nem képezhet redőket és a fejen sem eshet a szem elé.
Mivel a túlzott ráncosság komoly egészségügyi problémákhoz vezet, a standard módosításával megpróbálták rávenni a tenyésztőket arra, hogy munkájuk során igyekezzenek a józan ész határain belül maradni, és megőrizni a fajta egészségét, szemben a korábbi, igen divatos, túlredőzött kutyákkal.
A cikkben található fotók A. Kalashnikov orosz fotós képei
