Mi jut eszébe az embernek, amikor egy japán chin arcába néz? Nekem első pillantásra az szaladt ki a számon: kis Gizmo! Aprócska lény, aki árnyékként követi gazdáját, kidülledő szemeivel esdeklőn néz egy újabb kedves szóért vagy egy simogatásért. Hát még aki egy párhetes apró chinnel találkozik! A gyerekeim szerint szerény egyszerűséggel csak „hógolyó” az apróság, aki valóban egy nagy csomó szőr és két nagy szem.
És az eredete? Nos, az, akárcsak a többi távol-keleti fajtáé, a történelem homályába vész. A Selyem Út utazóinak feljegyzéseiben találkozhatunk kistestű ebek említésével, akik a kereskedőket kísérték, hosszú, fáradságos útjukon.
Ezeknek a kutyáknak egy része a buddhista szerzetesek kolostoraiban maradt, akik aztán a különféle keresztezések által különféle fajtákat hívtak életre a rendek biztonságos, zárt világában.
A kiskutyák leginkább a kolostort útba ejtő, utazó méltóságok ajándékaként szolgáltak, és bizony hamar kivívták megérdemelt pozícójukat a nagyméltóságú urak otthonában, palotáiban, ahol eunuchok őrizték minden mozdulatukat. Ezek az eunuchok voltak megbízva azzal, hogy az apró ebek minden rezdülését figyeljék, éhségüket-.szomjukat csillapítsák, sétáltassák és tisztán tartsák őket. Egyszerű földműves vagy parasztember számára elképzelhetetlen volt egy ilyen kutya birtoklása, hiszen az apró ebek még az aranynál is értékesebbek voltak.
Ahogy a hajózás fejlődött, és átalakult a kereskedelem palettája a XV század folyamán, egyre több kereskedő érkezett hajókon a távoli Keletre. A jó üzlet és az előremutató kapcsolatok reményében mindig apró ajándékokkal érkeztek a helyi nagyságokhoz, vezető előkelőségekhez. Ez az ajándék néhányszor bizony hazájukból hozott néhány kutyapár volt – egyesek nagytesű vadászebeket, mások aprócska kutyákat vittek. Ezekkel az ajándékba vitt kutyákkal keveredtek a helyi „pai” kutyák, akiknek ősei a Selyem Út ebei voltak. Portugál, olasz, spanyol, holland, angol hajósok és kereskedők nem csak a távoli országok kereskedelmére, kultúrájára, de kutyatenyésztésére is hatással voltak.
Japánban ezeket az ajándékba vitt kutyákat kari inu-nak, azaz idegen kutyának hívták.
Így alakultak ki a legkülönfélébb törpefajták, mint a pekingi, a tibeti spániel, a shih-tzu, a mopsz és a japán chin, részeinként a Távol-Kelet gazdag kultúrájának.
Maga a japán chin elnevezés kevéssé helytálló, mivel származási helye nem Japán, hanem feltehetőleg Kína és Korea területe, innen kerültek az ebek utazók közvetítésével, uralkodói ajándékként Japánba, először feltehetőleg 730 körül. Az azonban tény, hogy ma ismert típusa már Japánban alakult ki. Sokáig élt az a feltételezés, hogy a japán chin és a pekingi valamikor a régmúltban egy és ugyanaz a fajta volt, és abból tenyésztették ki a ma is ismert, rövid lábú, hosszú testű, turcsiorrú pekingit.
A vélekedés szerint az eredeti fajta típusjegyeit a chin őrizte meg. Ha a Távol-Kelet művészeti alkotásait a XVII. századtól kezdődően megvizsgáljuk, bizony sok, a chinre nagyon hasonlító kutyaábrázolással találkozhatunk.
Japán 1636-ban bezárta kapuit a külföldiek előtt, hogy azok ne lehessenek hatással kultúrájukra.
1640-ben Ieyasu fia lezáratta Japán kikötőit a külföldi hajók elől, Yokohama kivételével. Mongólia, Kína és Korea számára volt csak adott a lehetőség a Japánnal történő kereskedelemre. Ez aa nyugat előli elzárkózás több, mint kétszáz éven át tartott.
Az 1850-es évek közepén Matthew C. Perry hajóskapitány lépett először Japán földjére. A kapitányt az USA elnöke, Franlin Pierce küldte a Felkelő Nap Országába, hogy Viktória brit királynő üdvözletét elvigye. Természetesen a cél a kereskedelmi kapcsolatok újraindítása volt. A kapitány feladatát elvégezve, hajóra szállt hazafelé véve az irányt, hajója fedálzetén sok ajándékkal Japán uralkodójától Pierce elnök és Viktória királynő, de saját maga számára is. A sok különféle ajéndék között volt három pár császári ebecske is – egy-egy pár mindenki számára. Amit biztosan lehet tudni, hogy a Perrynek ajándékozott kiskutyák szerencsésen túlélték az utat, a másik négy kutya érkezéséről semmilyen hivatalos dokumentum nem maradt fenn. Elképzelhető, hogy a hosszú utat nem élték túl.
Perry a húgának, Caroline Perry Belmontnak ajándékozta saját két kiskutyáját, aki azonban soha nem pároztatta a két ebet (egyikük kan, másikuk szuka volt), hanem mint a család tagjai élték mindennapjaikat halálukig. Érdekes megjegyezni, hogy fiuk, August Belmont Jr. volt az Amerikai Kennel Club elnöke 1888-1915 között.
1858-ban egy államközi kereskedelmi szerződés jött létre az USA és Japán között, így megnyílt a lehetőség még több hajó, és ezáltal még több ajándék számára. Azonban a hosszú és viszontagságos hajóút a legtöbb esetben tragikusan végződött az apró kutyák számára. Kicsi testüket selyembe csomagolták, hogy védjék a tűző nap ellen, igyekeztek számukra megfelelő helyet találni a fedélzeten, de még így is sokan a hullámsírban végezték. A túlélők azonban tenyészetek alapítói lettek Angliában és az USA-ban is.
Nem csak kedvencekként vagy tenyészkutyaként szolgáltak, de kastélyok, előkelő nagyúri otthonok büszkeségeiként, más esetekben pedig a matrózók ajáéndékaként feleségüknek, szeretőjüknek.
Nagy Britannia királynéja, Alexandra volt az, aki a nyugati világ figyelmét felhívta a japán chinre, illetve japán spánielre, ahogy a fajtát egészen 1977-ig ismerték. A királynő első chinjét nem sokkal azután kapta ajándékba, hogy feleségül ment VII. Edward királyhoz 1863-ban. Később még több chin érkezett otthonába, mind Japánból, mind Kínából. Sok kutyája volt, és mindig maga mellett tartotta őket. Olyannyira ragaszkodott ebeihez, hogy még életrajzírója, Richard Hough is megemlékezett erről, illetve arról, hogy bár kívülállók számára mindegyik ebecske egyforma volt, a királyné soha nem vétette el nevüket, ha hozzájuk szólt.
A királyné rajongása népszerűsítette a fajtát, nem csak Angliában, de Európában, és a tengerentúlon is.
Az első kiállításra, melyen már japán chineket is bemutattak, Holborn-ban került sor, 1862- ben. Kilenc ebet neveztek és a feljegyzések tanúsága szerint Mr. C. Keller Caro nevű, fekete-fehér kutyája lett a győztes.
A Japán Spániel egyike az Amerikai Kennel Klub által legrégebben regisztrált fajtáknak. 1888-ban egy Jap nevű eb volt az AKC első regisztrált egyede, ismeretlen tenyésztővel, Japán Spániel fajtában. 1895-ben már a brit Japán Chin Club is megalakult.
Sajnos hazánkban a fajta méltatlanul népszerűtlen, alig pár tenyésztőt jegyeznek és a populáció is kicsi.
