A macska az egyetlen aszociális állatfaj, amelyet az ember sikerrel háziasított. Sokan csalódottak amiatt, hogy a macskákhoz nem olyan könnyű utat találni, kötődni hozzájuk, mint a kutyákhoz. De vajon nem az a probléma, hogy egyszerűen csak hiányoznak a jelek, hogyan csináljuk?
Úgy néz ki, a kutyák egyszerűen biológiailag képtelenek arra, hogy érzelmeiket elrejtsék a világ elől. Csóválnak, lihegnek, vakkantgatnak, sőt, néha szinte emberi módon vigyorognak, ha örülnek, de képesek jelezni idegességüket és bánatukat is.
A macskák sokkal kifinomultabb testbeszéddel bírnak.
Hangulatukat a felborzolt farok, felálló hátszőr, a fül hegyezése jelzi. A dorombolás általában a barátságosság, az elégedettség jelzése, de nem mindig.
Szóval míg a kutya testbeszéde általában egyértelmű az emberek számára, a macskák viselkedését – annak ellenére, hogy évezredek óta együtt élnek velünk – talán a rossz PR-juk miatt sokan nem annyira függetlenségnek, mintsem zárkózottságnak vagy önzésnek tekintik .
Mégis, mi lehet az oka annak, hogy míg a macska gazdák azt állítják, hogy ugyanolyan szorosan tudnak kötődni a cicájukhoz, mint mások a kutyájukhoz, addig sokakban a zárkózott és barátságtalan macskák képe él.
Persze azért ennek a független képnek nincs nagy befolyása arra, hogy hányan tartanak cicát. Egyes statisztikák szerint csak hazánkban közel 10 millió macska él a családokban.
A macskák esetében már maga a háziasítási folyamat is lassabb volt, mint a kutyáknál.
Az első háziasított macskák körülbelül 10 000 évvel ezelőtt kezdtek megjelenni, a neolit kor falvaiban, a Közel-Keleten. Élelmezésük nem a gazdától függött, saját maguk szerezték meg ennivalójukat, közben pedig önkéntelenül, de segítették gazdáikat a rágcsálók elleni védekezésben. Míg a kutyák közvetlen kapcsolatban dolgoztak az emberekkel a vadászat során, és táplálékukat is tőlük kapták, addig a macskák mindig kicsit önállóak voltak.
A kutyák és az emberek szoros közösségben éltek évezredeken át, evolúciójuk hosszú ideig párhuzamosan futott. A macskák háziasítása azonban kevéssé távolította csak el őket a vad élettől. Ez megfigyelhető akkor, ha szemmel tart egy, a kanapén vagy a szekrény tetején heverő cicát. Ősi ösztönei – a vadászat iránti vágy, a területük védelme más macskáktól és egyéb állatoktól – sokkal élénkebben élnek, mint a kutyáknál.
Az afrikai vadmacska, amelyből a macskát háziasítottuk, azaz a Felis lybica magányos életet él.
Egyedei akkor találkoznak egymással, ha párosodni akarnak. Kimondható, hogy a macska az egyetlen asszociális állat, amelyet az ember háziasított, hiszen minden más háziasított állatunk valamilyen módon és mértékben közösségben élt. Mivel a macska e tekintetben is kirívó a többi állat közül, nem véletlen, hogy jelzéseiket, kommunikációjukat gyarkan félreértjük.
Egyébként érdekes módon népszerűségük éppen azért töretlen, sőt, növekvő, mert annyira önállóak, hogy akár magukról gondoskodni is képesek. Ráadásul sokkal kevesebb felügyeletet igényelnek, mint a kutyák. Ám az, hogy ez az életforma megfelel-e a számunkra, már egy másik kérdés. Az emberek nagy része ugyanis azt várja, hogy ünállóságuk mellett minden más tekintetben olyanok legyenek, mint a kutyák.
A macskák érzelmi és szociális életének kutatása bizony jócskán elmarad a kutyákkal végzett vizsgálatok mögött. Nagyon sok kutatás még elég korai stádiumban van, ennek ellenére azt már látják, hogy a macskák és az emberek kapcsolata igen bonyolult. Erősen genetika-vezérelt kapcsolat, és igen sok múlik azon, hogy a korai életszakaszban mit tapasztal az állat. Ha ebben az életszakaszban pozitív tapasztalatok érik a cicát, nagyobb eséllyel kötődik az emberhez.
Akárcsak a kutyák, a macskák is inkább a testbeszédet használják, mintsem a hangjukat
Érdemes megfigyelni, hogy míg sok helyütt a szabadon élő macskák vad társaikhoz hasonlóan elrejtőznek az emberek elől, addig másutt, például a mediterrán vidék halászfalvaiban vagy Japánban, úgynevezett közösségi macskák kolóniái élnek az emberek közelében. Ezek a macskák kellően barátságosak, így a helyiek rendszeresen étellel látják el őket. Hasonló a helyzet Isztambulban is, ahol kóbor macskákat a helyiek etetnek, számukra védett helyeket építenek az utcákon, tereken, parkokban, ezáltal pedig az állatok a város identitásának részeivé válnak. Emellett vannak a velünk, családunk közösségében élő macskák, de még köztük is akadnak olyanok, amelyek megtartják a távolságot az emberektől, míg mások kifejezetten pozitívan reagálnak a humán társaságra. Tehát látható, hogy a cicák szociális viselkedése elég széles spektrumon mozog.
Na de akkor mire kell figyelni, ha szorosabban kötődő macskára vágyunk?
Mint fentebb is írtuk, a macskák – a kutyákhoz hasonlóan – zömében testbeszéd által kommunikálnak. A probléma az, hogy az emberek nehezen tudják értelmezni ezt a fajta kommunikációt. Ez pedig nem a macska hibája.
Amiben a kutyák előnyt élveznek, az az, hogy – amint a Portsmouth Egyetem kutatói megállapították – megtanulták utánozni a csecsemők mimikáját, ez pedig erőteljes hatással van az emberekre. Ehhez egy evolíciós fejlődésre volt szükség, ugyanis a kutyák szeme környékén egy olyan izom alakult ki, amely képessé tette őket a belső szemhéj megemelésére. Ez az izom a kutya ősének tartott farkasoknál nincs meg. A kölyökkutya-kifejezés tehát nem egy klisé, hanem valós dolog, ráadásul olyan dolog, mely jelentős szerepet játszik a kutya és ember szoros kapcsolatának kialakulásában.
A rossz hír, hogy nem csak a farkasnál, de a macskáknál sincs jelen ez az izom. Emiatt gondolják azt sokan, hogy a macskák ridegen-hidegen és barátságtalanul bámulnak. Pedig amikor a cica lassan pislogva lesi gazdáját a szoba másik sarkából, az általában a szeretet kifejezése. Ha még a fejét is kissé oldalra hajtja, az sem a megvetés és a lenézés jele, hanem az ellazulásé. Mégis, mi, emberek, hajalmosak vagyunk félreérteni ezeket a nonverbális üzeneteket, ugye?
Egy teszt során megvizsgálták, hogyan reagálnak a kutyák és a macskák, amikor gazdájuk visszatér. Az Oregoni Állami Egyetem kutatói egy szobába tették az állatokat, együtt a gaszdával, aki később elment. Amikor a gazdi visszatért, megfigyelték, hogy azok a macskák, amelyek biztonságban érezték magukat a gazdájuk mellett, ugyanúgy üdvözölték őket, mint a kutyák, majd visszatértek a szoba felfedezéséhez, vagy a pihenéshez. Ha belegondolunk, a kutyák is ugyanígy tesznek, nem? Jönnek, üdvözölnek, majd loholnak vissza játszani, a kertet felfedezni. Mégis, esetükben nem aggódnak az emberek, míg a macskák esetében ezen már elgondolkodnak, vajon nem barátságtalanok-e. Pedig egyszerű a képlet: a gazda visszatérésekor tanúsított nyugalom erős és biztonságot adó érzelmi kötődésre utal.
A nyugodt macskák barátságosak
Az emberek elvárásai befolyásolják az állatok viselkedését.
Azzal, hogy a macskáktól kutyaszerű viselkedést várunk el, megpróbáljuk őket arra kényszeríteni, hogy természetes és ösztönös viselkedésformáiktól eltérjenek.
Pedig gondoljunk csak bele abba, hogy amikor a vadmacska élőhelyén odadörgölődzik valamihez, akkor a területét akarja megjelölni. Amikor a család cicája a gazdi lábához dögölődzik, akkor ez a szeretet, a hovatartozás jele, a maga ösztönös, ősi módján. Megalkot egy közös illatot a gazdával, ami megkülönbözteti őt, mint barátot.
A macskák számára lényeges a fontossági sorrend, ugyanúgy, ahogy a kutyák vagy az emberek számára. Ha van elegendő étel, ital, van hol aludniuk, akkor fognak ők is a szocális kötődéssel foglalkozni. Ha belegondolunk, nálunk sincs ez másként – gondoljunk csak a Maslow piramisra - , csak éppen a kifejezési forma és a kommunikáció más. Szóval ha legközelebb arra megy haza, hogy a cica a kanapén heverve éppen csak felemeli a fejét és ásít egy nagyot, ne keseredjen el. A maga csendes, sajátos módján épp azt üzeni, örül, hogy végre hazaért.
Ajánlott cikkek
