Már jó ideje véget ért a nyári szünet, a gyerekek elmentek az iskolába, a család többi tagja is visszaállt a korábbi munkarendre. Beindult a nagy családi pörgés: munka, házimunka, iskola, szakkörök, edzések. Alig van otthon a család. Pedig a kutya megszokta, hogy nyáron sokkal lazább az élet, sokkal többet vannak otthon a családtagok, vagy ha kimozdulnak, akkor is viszik magukkal az ebet.
Ha ez a magányosabb időszak még újdonság a számára, ha még nem tapasztalta meg az évek során, hogy bizony ilyen előfordulhat, megviselheti az ebet, mostanra már biztosan tudatosult benne: vannak ilyen unalmas időszakai a napnak. Ilyenkor mindenféle „rossz” dolgot művel: elkezdi szétrágni megint a cipőket, mint kölyökkorában, szétszedi a dolgokat, megrágcsálja a vezetékeket, kirámolja a szekrényeket, ha kimehet a kertbe, ott krátereket ás, vagy hirtelen megint benn megy ki.
Amikor hazaérve a gazdi ezeket tapasztalja, először arra gondol, hogy a kutya biztos unatkozik. És miért is ne tenné? Nyáron, amikor szabadabb volt az élet, lehetett menni vele parkba, kifutóba, kirándulni, vitte magával a család a nyaralásra, ahol csupa móka és kacagás volt minden. Most pedig a négy fal között, vagy akár a kerítés által elkerített udvaron alig éri inger. Nincs mit tennie, nincs mit csinálnia, mindig ugyanaz történik. Reggel felkelnek, a család elmegy, a kutya egyedül marad, ugyanabban a közegben.
Pedig lehet, hogy nem egyszerűen unalomról van szó, hanem szeparációs szorongásról. Ez az az állapot, amikor a kutya nem viseli el az egyedüllétet, a gazdi vagy a család hiányát, és ilyenkor mindenféle „rosszaságot” csinál. Tehát a tünetek valóban hasonlítanak egymásra. Még a legokosabb, legbékésebb kutya is képes igazi tomboló fenevaddá változni, ha magányosnak érzi magát. Ám ez a viselkedés az ő olvasatában nem rosszaság, pusztán szeretné jelezni a gazdájának, hogy problémája van. A romboló viselkedés célja nem a károkozás, a bosszúállás, hanem a magány okozta félelem levezetése. Ezzel együtt persze a család számára bosszantó, és sokszor anyagilag is megterhelő.
Ennél már csak az a rosszabb, amikor a szeparációs szorongástól szenvedő kutya nem csak a környezetében tesz kárt, hanem saját magában is. Megrágja magát, véresre marja-vakarja a bőrét, de bármilyen más módon is árthat magának.
A rossz hír az, hogy a szeparációs szorongás általában olyan kutyáknál fordul elő, amelyek a családban falkavezérnek, alfának kijáró előnyöket élveznek, azaz nem tanították meg nekik a helyes rangsort a családon belül. Az elkényeztetett kölyökkutyákból lesznek azok az ebek, amelyek leggyakrabban szenvednek ettől az állapottól. Márpedig ez soha nem a kutya hibája, hanem a nem megfelelő nevelés következménye.
Amikor a kölyökkutya a családba kerül, mindenki elolvad a kis szőrgombolyagtól. Sajnálják, hogy olyan kétségbeesetten sír anyja és testvérei után, hogy olyan elveszettnek tűnik a világban. Gyorsan beveszi hát valamelyik családtag az ágyába, ha kell, ha nem, simogatja a kicsit, az pedig szépen megszokja az odafigyelést. Kocog az emberek nyomában, még a mosdóba is követi a gazdit, és ha az becsukja az ajtót, azonnal sírni kezd. A házimunka várhat, a kert is ráér, hiszen valakinek játszania is kell a kis ebbel.
Ne csodálkozzon hát senki, hogy ilyen előzmények után a kutya teljesen kétségbe esik, ha magára marad. A kutyának lövése sincs, hol a helye a családban, ki a főnök és ki diktál.
Nincsenek szabályok az életében, az elvárások csúcsa a szobatisztaság, mert hát az mégiscsak fúj. Ezen túlmenően a kutya azt csinál, amit akar.
Az egyetlen megoldás a szeparációs szorongás megelőzésére a következetes nevelés és a rendszer az állat életében (is). Félreértés ne essék, a fegyelem nem büntetés a kutya számára, sokkal inkább egyfajta iránytű, amely megkönnyíti az életét. A mi életünk is kiszámítható keretek között zajlik, szabályok és törvények figyelembevételével. Miért kellene másként élnie a kutyának? Számára is biztonságot nyújt, ha vannak keretek és korlátok, szabályok és követendő napirend. Mindez szükséges ahhoz, hogy a kutya felnőve magabiztos, önálló lény legyen, aki képes a család hierarchiájába illeszkedve, boldogan élni. Ebbe pedig az is beletartozik, hogy képes elfoglalni magát, amikor egyedül marad.
Arra, hogy a magányos időszakokban mi az elfogadható viselkedés, a falkavezérnek kell megtanítania az ebet. Persze mint minden nevelési folyamat, ez is fokozatos. Nem lehet a kiskutyát azonnal magára hagyni egy fél napra. Sőt, tovább megyek: egyetlen kutyát sem lehet egész napra egyedül hagyni. De azt igenis meg lehet és meg kell neki tanítani, hogy a gazdi és a család rövidebb-hosszabb időre távozik, és ezt neki el kell viselnie, sőt, el is tudja viselni. Azt is képes megtanulni, hogy a magányos órák után jönnek az örömteli, közös játékok, séták, vacsora – szóval egy csomó izgalmas dolog.
A kutyatartást nekünk, embereknek is tanulnunk kell. Csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit. Véthetünk hibákat a kutya nevelése során is, amiket lehet és kell is korrigálni, ezekből tanulunk mi, és a kutyánk is. Ez a helyzet az elválással is. Van, akinek könnyebben megy az egyedüllétre szoktatnia kedvencét, másnak nehezebben.
Persze nem minden esetben van gyors megoldás, ha már kialakult a szeparációs szorongás. Mivel ez egyfajta viselkedészavar, érdemes kikérni az állatorvos tanácsát, vagy olyan kutyaoktatóhoz fordulni, aki szakavatott ilyen problémák terén.
Ajánlott cikkek
