Gazdi vagy? Hidd el, jobban tudsz kutyanyelven, mint azt képzelnéd. Na, jó, lehet, hogy nem beszéled folyékonyan, ehhez csak a kutyák értenek. De ha egy olyan világba csöppennél, ahol csak kutyák élnek, nem lennének gondjaid azzal, hogy megértesd magad. Hogy miért? Egyszerű! Mert jó gazdaként pontosan értesz minden egyes ideges nyüszögést, üdvözlést jelentő vakkantást, vagy veszélyt jelző ugatást. Pontosan tudod olvasni a kutya testbeszédét, akkor is, ha boldog, akkor is, ha éhes vagy szomorú, fáradt vagy játszani szeretne.
Azt mondja erre valaki, hogy ez nem nagy dolog? Kérdezd meg tőle, szerinte hogyan néz ki mondjuk egy boldog madár, vagy egy szomorú oroszlán. A kutyanyelv elsajátítása olyan, mint az anyanyelvé. Aki apró gyerekkorától kutyák között nőtt fel, annak zsigerből megy, aki kicsit később kezdte, az is megtanulja, hiszen „kutya-anyanyelvi” környezetben él attól a pillanattól, hogy kedvencét hazavitte.
Már maga ez a tény is elég sokat elmond a kutya és az ember közötti kötelékről. Hiszen együtt élünk macskákkal, sokan lovakkal dolgoznak, vagy tehenekkel, csirkékkel az élelemért. Néha leöli őket az ember az ételért, máskor azt eszi, amit adnak – tejet, tojást. Az életünk ezekkel a fajokkal is sokszor és sok ponton kapcsolódik, és csak rajtunk múlik, meddig akarjuk ezt a köteléket fenntartani, akár úgy, hogy táplálkozási céllal leöljük az állatot, akár úgy, hogy feladjuk ezt az életformát.
De a kutyákkal merőben más a kapcsolatunk. Az ő világuk és a mi világunk már évezredekkel ezelőtt összekapcsolódott.
Olyan ez, mint amikor összekeverünk két festéket, hogy egy új színt kapjunk. Amint ez sikerült, már nem tudjuk szétválasztani a festékeket, hogy újra két külön színünk legyen.
Hogy ennek mi az oka? Egyrészt ez egy egymásra utalt szimbiózis. A kutya vadászik nekünk, tereli az állatainkat, védi az otthonunkat, mi pedig biztosítjuk számukra a meleget és az ételt. Hasonló szimbiózisban élnek még a cápák és a remora halak is, ahol a remora a cápa bőréről letakarítja a parazitákat, cserébe pedig a zsákmányból apró falatkákat kap a nagy haltól.
Azt, hogy az ember és kutya közötti kapcsolat mikor kezdődött, senki sem tudja. A legkorábbi leletek 14 ezer évesek, de egyes vélekedések szerint akár kétszer olyan idősek is lehetnek. Ebben a leletben a koránál sokkal érdekesebb az a tény, hogy az ember egyszer csak úgy döntött, nem elég, hogy a kutyájával élt, de a halála után is szeretne vele maradni.
A kutyák és a farkasok DNS állománya 99,9 %-ban megegyezik.
Ám mégis, valahol a génállományban ott van az a picike eltérés, ami miatt mégis hatalmas a különbség a két faj között. A hatos kromoszómánál találtak a kutatók három olyan gént, mely a társas kapcsolatokért felel, és érdekes módon ezek a gének ugyanott találhatók a kutyáknál, mint az embereknél.
Persze őseink még semmit nem tudtak a génekről, a genetikáról, de azt felismerték, hogy a tábortűz közelébe húzódó négylábúak nem csak kedvesek, de bizony hasznos társak is. Tehát befogadták őket, megosztották velük a fedélt és a meleget. Igyekeztek kiszűrni azokat az állatokat, amelyek génállommányából hiányzott a társas kapcsolatokért felelős gén, azaz a farkasokat, sakálokat, dingókat, prérifarkasokat. Ők éltek tovább szabadon, megszokott közegükben, ami maradt, azt pedig befogadták és elnevezték kutyának.
Amikor az ember maga mögött hagyta a természetközeli életet, akkor szakadás keletkezett a kutyával kötött szövetsége, hiszen egyre kevesebb embernek volt már szüksége olyan kutyára, amelyik munkájával segíti az életét, cserébe fedélért, melegért, ételért. Az emberek úgy gondolták, már kevés, amit cserébe kapnak.
Az, hogy mennyire kötődött mindig is az ember a kutyához, jelzi az angol „puppy”, azaz kölyök szó is, mely az angolszász nyelvterületre a franciából kerül. A francia poupée ugyanis babát, játékbabát jelent.
Egy bájos és szerethető tárgyról nevezték el az apró ebeket.
De népmesék sora is regél az ember és kutya kapcsolatáról. Gondoljunk csak az afrikaiak Rukuba kutyájára, aki a tüzet hozta az embereknek, vagy a wales-i Gelert-re, aki megmentette a csecsemőt herceget egy farkastól. A nemesi családok a családot ábrázoló festméyneken és a portrékon rendszeresen megjeleníttették kutyáikat is, és sokszor bizony végakaratukba is belefoglalták kedvenc kutyáikat.
Napjainkra a kutya a földgolyó legelterjedtebb húsevő állata. Nagyjából 900 millió eb él velünk a világban. Az egyetlen fajt, amelyet házikutyaként - Canis lupus familiaris – ismerünk, fajták százaira osztották fel, eltérő mérettel, színnel, temperamentummal és kedvességgel.
Egy átlagos kutyatartó éves szinten százezreket költ a kutyáira – ételre, állatorvosra, gyógykezelésekre, játékokra, kozmetikumokra. Csak az összehasonlítás kedvéért: Amerikában átlagosan évi 2000 dollárt – több, mint 600 ezer forintot – költenek a kutyájukra. És hogy mennyire ragaszkodunk nlgylábő barátainkhoz? Nos, amikor az USA-ban 2005-ben New Orleans környéként végigsöpört a Katrina hurrikán, rengeteg ember tagadta meg az evakuálást azért, mert nem akartak kutyájuk nélkül távozni. A kongresszus ezért kénytelen volt törvénymódosításokat eszközölni, és gondoskodni az állatok elhelyezéséről is veszélyhelyzetben.
Látható tehát, hogy ami egykoron két faj közötti, kölcsönös hasznon alapuló szerződés volt, mára átalakult, és sokkal inkább a szeretet dominál, mintsem az érdek. Már nem kell és nem is lehet megmagyarázni, miért tart valaki kutyát, mi a célja vele és mi a haszna belőle. A szeretetet nem lehet és nem is kell megmagyarázni.
