Szomorú valóság, de kedvencünket, amellyel az életünket hosszú éveken át megosztjuk, egyszer el fogjuk veszíteni. Persze tudatában vagyunk számunkra rövid élettartamuknak, de az idő mindig gyorsabban múlik, mint szeretnénk.
Mégis, gyakran elhessegetjük ezeket a gondolatokat. Valahogy mindig az édes kis kölyök képe marad előttünk, nem törődünk már az egykori kölyökfogak fájdalmas harapdálásaival, ezek is szép emlékekké válnak és igyekszünk nem tudomást venni az őszülő pofáról, a lassuló léptekről.
Igyekszünk minden pillanatot a maga teljességében megélni, sem előre, sem hátra nem tekintve, egyszerűen örülve a pillanatnak, hiszen nem tudhatjuk, mikor jön el a rettegett nap. Ami pedig egyszer bekövetkezik. Vége lesz a sétáknak, már nincs kinek ételt készíteni.
Hiányzik, hogy a kanapéra vackolja magát, tappancsát az ölünkbe tegye. Minden pillanat csak az elveszített kedvencre emlékeztet: a séta ideje, a vacsora pillanata, a tévénézés órája. Nincs, aki hozza a játékot, nincs, aki az ajtóhoz rohan, amikor csengetnek.
Aki nem kutyás, nem fogja megérteni ezt a mély fájdalmat és hiányérzetet. Igen, nincs erre jobb szó: igazi üresség marad a lakásban és a szívekben.
Az ember észre sem veszi, de az évek során napirendje, élete minden pillanata és a gondolatai a kedvenccel fonódnak össze. Sokszor még a felkelés is reménytelennek tűnik, ha nincs az óramű pontossággal ébresztő nedves orr.
De ahogy az idő múlik, a sebek is begyógyulnak. Az emlékek már nem lesznek fájdalmasak, inkább kedvesek és sokszor már ismét kacagtatóak. Lassan ismét pislákolni kezd a vágy egy újabb négylábú társ iránt, hiszen nem csak az elveszített családtag hiányzik, de a megszokott, hozzá kötődő napi rutin is.
A szívszorító pillanatok elmúlnak, lassan új családtag érkezik, aki bár sose feledteti az első kutya emlékét, a pillanatokat ismét vidámmá és önfeledtté teszi. Az öröm, a szeretet, az odaadás nagy kincs a mai rohanó világban. Ha ezt valaha is megkapta kedvencétől, emlékeiben mindig őrizni fogja.
