Képzelje el a képet. A konyhapulton finom szendvicsek sorakoznak, az eb mancsát a pultra helyezve próbál hozzájutni a falatokhoz. A gazdi rászól, hogy nem szabad. Nos, mit csinál a kutya? Vagy sétálnak, az úton hatalmas tócsa, sár. Rászól az ebre, hogy kerülje ki. Vajon kikerüli? Vagy alkalmi süketet játszik mindkét esetben?
Gondolja át, mit tenne kedvence egy ilyen helyzetben? Levenné a lábát a pultról azonnal? Kikerülné a tócsát? Esetleg – és legyen őszinte – legalább belenyalna, vagy ha tehetné, el is lopná a szendvicset, és dagonyázna egy kicsit a sárban? És ezek a sztorik még nem is okoznak bajt, legfeljebb egy kis bosszúságot, ám az élet dobhat olyan helyzeteket, amikor a nem reagáló kutya komoly veszélybe kerül.
De hogyan lehet megtanítani a kutyát arra, hogy ne legyen szelektív a hallása, ne csak azt tegye meg, ami neki is tetszik, hanem végrehajtsa a gazda minden utasítását, parancsát?
Az első lépés az, hogy a gazda megszerezze a kutya figyelmét. Ha erre nem képes, akkor nem tudja visszahívni, nem lesz képes félbeszakítani akár veszélyes helyzeteket. A figyelem azt jelenti, hogy amikor a gazda kimondja a kutya nevét, az ránéz, mintha csak azt mondaná, „igen? mit szeretnél?”.
Ahhoz, hogy ezt megtanítsa neki, álljon szembe a kutyával. Az egyik markában legyen pár jutalomfalat, de mindkét kezét tegye a háta mögé. Ne hívogassa a kutyát, ne mondja a nevét, ne húzgálja a szemöldökét, sőt, semmilyen módon ne próbálja felhívni magára a figyelmet. Csak várjon. Abban a pillanatban, amint a kutya felveszi a szemkontektust, mondja, hogy „igen!”, és/vagy klikkeljen, ha klikkert használ, majd adja oda neki a jutalmat. Ezt addig ismételjék, amíg úgy nem látja, hogy a kutya számára nyilvánvaló a feladat. Ez a pillanat teljesen egyértelmű lesz, hiszen a kutya úgy nézi majd a gazdit, mint a Messiást.
A következő lépcsőfok ez után jöhet. Álljon szembe a kutyával, egyik kezében a jutalomfalatokkal, ezt tegye a háta mögé, míg a másik markában csak egy szem falat legyen. Ezt a kezét kezdje el óvatosan és lassan az oldala felé húzni, míg az a padlóval párhuzamos nem lesz. Változatlanul ne nézzen a kutyára, ne próbálja másként felkelteni a figyelmét, amíg a karja nincs teljesen kinyújtva. Az a lényeg, hogy a kutya a jutalomfalatot kövesse a szemével, és sikerüljön elkapni a pillanatot, amikor a kutya a gazdára néz. Ezt csendben ki kell várni, majd amikor a szeme akár egy pillanatra is a gazdára fordul, azonnal reagálni kell. Mondja, hogy „igen!”, és/vagy klikkeljen, ha klikkert használ és adja oda neki a jutalmat.
A kutyák sokkal inkább támaszkodnak a mozdulatok megfigyelésére, mintsem a verbalitásra, ezt pedig érdemes kihasználni.
Feltűnt, hogy eddig egy szót sem kellett szólnia, mégis működik a dolog? Néhányszor ismételjék ezt a feladatot is, majd amikor már megy, jöhet a következő fokozat. Ha már meg tudja jósolni, mikor fog odanézni a kutya, nyújtsa ki a karját, majd rögtön szólítsa nevén. Dicsérje és jutalmazza a szemkontaktust azonnal. Ebből is szükséges jó néhány ismétlés.
Persze mindez nem gyakorolható be egy nap alatt, és nem is szabad hosszú időn át terhelni a kutyát az ismétlésekkel. Érdemes inkább egy nap többször, rövid ideig folytatni a gyakorlásokat, majd amikor már úgy látja, stabilan megy, nehezíteni egy kicsit a helyzetet. Próbálják meg szabadtéren, parkban is elvégezni a gyakorlást, hiszen itt különféle zavaró körülmények vannak, melyek elterelhetik a kutya figyelmét. Akkor van célegyenesben, ha a sok érdekesség már nem tudja elvonni teljes mértékben a kutya figyelmét a feladatról.
Az, hogy megtanítja a kutyának, hogy odafigyeljen, ha a nevét hallja, az egyik dolog. De mi a helyzet a napi interakciókkal? A verbális jeleket figyelmen kívül hagyja, még akkor is, ha tudja, mit jelentenek? Az egyik legnagyobb hiba, amit a gazdák elkövetnek az, hogy ha a kutya nem reagál a verbális utasításokra, azokat egyre hangsoabban ismétlik. Pedig elhihetik, hogy a kutya még azt is meghallja, ha egy darabka chips két szobával arrébb a szőnyegre esik, nemhogy a gazdi parancsát.
A megoldás a következményekben rejlik.
Nézzünk egy példát. Sétálni készülnek. Megkéri a kutyát, hogy üljön le és várjon, mielőtt kinyitja az ajtót. Ám amint az ajtó nyitva, az eb feláll és indulna. Mit tesz a gazdi? Megindul utána? Nem! A helyes reakció ilyenkor becsukni az ajtót, és újra kiadni az „ül” és „marad” parancsszavakat.
Mindig legyen következetes, hogy a várható következmények kiszámíthatóak legyenek a kutya számára. Ha így tesz, meg fog lepődni, milyen hamar „megjavul” a kutya hallása.
Amikor a kutyához szól, fontos, hogy tömör, rövid és mindig érthető legyen a mondadója. A kutya nem igényli a veretes körmondatokat. Bőven elég neki az „ül” ahelyett, hogy „kérlek, ülj le szépen, legyél jó kutyuska”. Nem kell állandóan ismételgetni a kutya nevét sem, ha azt akarja, hogy odafigyeljen. Ha mégis ezt teszi, megszokja, és szelektálni fog, mit érdemes meghallania. Célszerű nem csak szóbeli parancsokat, hanem kézjeleket is használni, hiszen a kutyát sokkal jobban figyelnek a mozdulatokra, mintsem a verbális jelekre. Használja ezt előnyére.
Lehet, hogy első olvasásra mindez túl soknak tűnik, és úgy érzi, túl sok figyelmet kell rá fordítania, de higgye el, nem így van. Kis önfegyelem, kis odafigyelés, napi két-három, rendszeres, ám rövid gyakorlás, türelem, és máris minden rendben lesz.
Ajánlott cikkek
