Hosszú ideig úgy gondolták, a macska egyáltalán nem szociális lény, és az oroszlán valamint a gepárd az a macskafaj, amely képes szociális interakciókra. Nos, tény, hogy a macskák eléggé aszociális lények voltak, ám a háziasítással ők is változtak, és ez független attól, hogy családban, otthonban, vagy éppen szabadon, kóbor cicaként élnek. Egyedileg is nagyok az eltérések közöttük, és akárcsak köztünk, emberek között, a macskák között is vannak olyanok, amelyek szeretnek magányosan élni, míg mások inkább csoportokba verődve érzik jól magukat. Pusztán amiatt, hogy a macskák nem mutatnak olyan komplex szociális viselkedést, mint a kutyák, még nem szabad azt állítani, hogy a macska aszociális lény.
Persze a nemi harcok általában megnehezítik az együttélést, de eltérő nemű, esetleg ivartalanított cicák között gyakran megfigyelhető a közös játék, az összebújva alvás. A vadon élő, nagymacska fajok között igen erős a hierarchia, és bizony ez zömében matriarchális hierarchia, azaz egy, vagy nőstény körül több hím, és az utódok élnek. Ugyanez a hierarchia a csoportosan élő házimacskáknál is jól megfigyelhető, gondoljon csak azokra a cuki videókra, ahol anyamacskák közösen szoptatnak, vagy vadul védik akár egymás kölykeit is. Nem ivartalanított állatok esetében általában az együtt felnőtt egyedek között zökkenőmentes az együttélés, és megfigyelhető, hogy az ivartalanított állatok esetében nem lényeges a nemi preferencia sem.
Az együtt élő macskák között is komoly hierarchikus felépítés figyelhető meg, még akkor is, ha soha ki nem járó macskákról van szó. Ez a hierarchia szintén matriarchális jellegű. Minden egyed kijelöli a saját területét, átfedések esetén megküzdenek azért. Leegyszerűsítve: van cica, amelyik a tévén szeret aludni, másik a hűtő tetején, a harmadik a kanapé sarkában, és így tovább. Az alomhasználat során is megfigyelhető a hierarchia: egyszerűen nem szeretik a macskák a rangsorban alattuk levő macska után használni az almot, és inkább szenvedve várják, hogy a gazdi kitakarítsa azt.
A társas kapcsolatok is érdekesek a macskáknál. Ha több cica él együtt, akkor mindegyiküknek van olyan társa, mely közelebb áll hozzá, melynek többet enged meg. Egyszerűbben: amikor a macska a helyén alszik, mondjuk a kanapén, nem fogja engedni, hogy másik macska oda felugorjon, vagy átsétáljon rajta, kivéve, ha ez a cica barát.
Az új macska érkezése persze mindig felborítja a rendet. A terület adott, tehát azt újra fel kell osztani, és meg kell vívni a jobb pozíciókért. Ugyanez a helyzet akkor, amikor valamelyik macska meghal, igaz, ekkor fordítottan zajlik a történet, és kicsit egyszerűsödik, ugyanis az a cica jár jól, aki az elhalt állat alatt helyezkedett el a hierarchiában. Ő örökli meg ugyanis a helyet.
Persze ahhoz, hogy ez a hierarchikus együttélés minél kevesebb zökkenővel tudjon zajlani, és az újonnan érkezők befogadása is könnyebb legyen, a macskákat is szocializálni kell. Bár sokan úgy gondolják, ez lehetetlen feladat, ez nem igaz.
A háztartás macskáinak bizony hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy egy fedél alatt élnek egy vagy több kétlábúval, és egy vagy több négylábúval, melyek esetenként nem feltétlenül csak macskák. A szocializáció sikere minden esetben függ egyrészt a genetikai örökségtől is, azaz attól, hogy milyen személyiséget örökölt az állat őseitől. De nagymértékben függ a korai kölyökkorban átélt eseményektől, azaz attól, hogyan fejlődtek szociális képességei anyja és alomtársai mellett.
Azért nem kell arra gondolni, hogy a cica szocializációja valamiféle hihetetlenül nehéz és időigényes feladat. Már azzal, ha gyakorta kézbe veszi a kölyökmacskát, simogatja, nagyon sokat tesz. Hozzá kell szoktatni a környezethez, annak fényeihez, a zajokhoz, a tárgyakhoz, aztán fokozatosan jöhetnek az idegen emberek és állatok is.
Különösen fontos a szocializáció akkor, ha a családba olyan cica kerül, amelyik bizalmatlan és fél. Ilyenkor nehezebb és több időt igénylő, lassabb folyamat a szoktatás, de kellő türelemmel egyáltalán nem ördöngös dolog. A fokozatosság nagyon fontos, azaz nem szabad azonnal rárontani az állatra, és nem szabad az összes ingernek egyszerre kitenni. A simogatás, az érintés az első, amihez hozzá kell szoknia az állathoz, persze ehhez társul a gazdi kedves, kellemes tónusú hangja. Ha már a hierarchia legfelső fokán álló gazdát megszokta a cica, akkor jöhet a többi állattal való ismerkedés. Ebben az esetben is nagyon fontos a fokozatosság. Először csak a szagokkal ismerkedés, az ajtó két oldaláról, vagy szállító boxon keresztül, majd később a felügyelt együttlétekkel. Amikor otthon már biztonságban érzi magát az állat, ismerős számára minden hely, tárgy, ember és állat, akkor jöhetnek a vendégek, az idegenek.
Nagyon hatékony eszköze egy állat szocializációjának a játék. Ha játszik vele, akkor a szocializáció nem feladatnak fog tűnni, hanem boldog lesz és önfeledt, mind a két fél számára. A felnőtt emberek sokszor hiszik bugyuta, gyermeteg dolognak a játékot, és inkább a gyerekre bízzák: „játssz te a macskával”. Pedig az állatokkal való játék még a felnőtt emberek interakciós és szociális képességeit is fejlesztik, nem beszélve az egészségügyi és mentális előnyökről. A játék nem csak a gyerekek és a kölyök állatok privilégiuma, hanem egy, az egész életünket elkísérő, kellemes, fejlesztő és sok előnnyel járó tevékenység.
A macskával való közös játék egyrészt segít a kötődés fejlesztésében, másrészt megtanítja az állatnak, hogy általában erős vadászösztönét hogyan tartsa megfelelő mederben, és milyen helyzetekben használhatja. A játék során tanul meg a cica olyan dolgokat, mint hogy hol szabad kaparnia, mely növények tilosak a számára, ahogy azt is gyorsan képesek elsajátítani, hogy gazdi keze és lába nem lehet vadászati zsákmány.
A macskák tehát teljesen jól szocializálható állatok, bár igaz, hogy vannak köztük, melyek röpke pillanatok alatt megtanulnak mindent, míg mások időről időre hajlamosak elfelejteni a dolgokat, vagy éppenséggel lassan alakulnak. Igen ritkán, de az is előfordulhat, hogy egy macska egész életében teljesen antiszociális marad, és a gazdáján kívül senkit és semmit nem hajlandó elfogadni.
Nem kell azt gondolni, hogy ezek az állatok buták. Nem ostobák, pusztán csak más a karakterük, más tulajdonságokat örököltek, másként fejlődtek apró korukban, vagy éppen hányatott volt az életük, tele rossz élményekkel, melyeket nem tudnak törölni a memóriájukból, akkor sem, amikor már biztonságban és szeretetben élnek. Esetükben több tolerancia, távolságtartás szükséges, de soha nem szabad feladni a szocializációra tett kísérleteket.