Szeretnék bemutatkozni! Én vagyok Makka, a szőrös menhelyes. Legalább is az Anyám így hív. Nyolc éve kerültem a családhoz, ekkor három hónapos voltam, vagyis ennyi előnyöm van a mafla bullhoz képest, és ezért én vagyok az úr a háznál. Amikor megérkezett a bojler, kemény három napig elő sem mertem jönni. Mondtam, a fele sem tréfa, komolyan gondolják, hogy rám szabadítják ezt a valamit? A kutyák és a macskák „barátsága” közismert, hát tuti, hogy hajkurászni fog majd és meg akar enni.
Három nap után aztán szépen bátorságot gyűjtöttem, mondjuk leginkább az éhség hajtott már elő, meg dögunalom volt a bujkálás. Szóval előkeveredtem és lepofoztam a maflafejű kutyát. Már csak a miheztartás végett is kellett ez, tudja, hogy ki az úr a háznál. Amúgy meg mégiscsak az én területemre tolakodott be pofátlanul.
Miután rendeztem az erőviszonyokat, és olybá tűnt, ő is megértette ezt, elkezdődött a mi kis életünk. Ez nagyjából úgy néz ki, hogy én bármikor odamehetek a buflákhoz, viszont ő nehogy megközelítsen, mert lepofozom. Majd én eldöntöm, mikor óhajtok vele bármiféle interakciót létesíteni. Azért nem vagyunk olyan nexusban, ugye, hogy akármikor megzavarhassa a nyugalmamat.
Eleinte nem engedtem be az Anyám szobájába, ültem az ajtóban, és ha közeledett kapott egy – két maflást. Ugyan a Rém szerint gyakran ok nélkül is bántalmazom, azonban ez nem igaz, mert szerintem jár neki a nevelő célzatú macskapofon. Én ugye mindenhová felmehetek, azon egyszerű oknál fogva, hogy képes vagyok rá, és ha nem látják, nem kapok letolást sem. Így amikor ülök mondjuk a konyhapulton, ami finom illatokkal van átitatva, és vacsoráig azzal töltekezem, és jön a Bull, hogy ő is szimatolna, na akkor fentről szépen megpaskolom, csak úgy a miheztartás végett.
Aztán van az, amikor feljönnek a sétából, én mint fogadóbizottság ülök az ajtóban. Mondjuk eleve nem értem, minek menetelnek annyit az utcán, nekem teljesen megfelel az alom is, már ha tisztességgel takarítja a háziszolga, izé, az Anyám, de erre nem panaszkodhatok. Szóval ezek sétálnak, aztán jön ez a dömpertestű, és arrébb nyom a nagy fejével az ajtóból. Hát nem hiszem el, hogy nem tudja a testével együtt irányítani azt a marha nagy buflák fejét!. Na ilyenkor sivalkodok ám, mert hát na, mit képzel magáról. Ezek után csodálkoznak rajta, hogy kissé sérült vagyok?
Azért megsúgom, kicsit szeretem ez t a lökött kutyát, de ilyet egy macskának, a háziállatok királyának (hiszen az oroszlán szegről-végről rokonunk) nem illik bevallania. Ugye, megértitek? Amikor a fejére fekszem, összegömbölyödve, és ott alszom, az is a szeretetem jele, még ha ő nem is kultiválja. Pedig tudnék sokkal kényelmesebb helyet is az alvásra, csak néha olyan jó hozzábújni a bojler testéhez.
Egyszóval ilyen a mi kutya-macska, pontosabban macska-kutya, Makka-Márton barátságunk. Kicsit viharos, de azért elvagyunk.